Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Ballonteleszkóp
104. ábra. Ballonfürt Holdra szállás után a lelkesedés - szó szerint - az égig ért. Egyelőre azonban, a nyolcvanas évek vége felé kevés szó esik hasonló előkészületekről, minden bizonnyal az óriási költségek miatt. Földünk legmagasabb hegycsúcsa, a Mount Everest sem éri el a 9000 m-t, obszervatóriumot odatelepiteni egyelőre aligha tudnánk. A sztratoszférába, 20 000 m-en felülre emelkedve azonban a megfigyelések pontosságát, a kapott képek tisztaságát növelni lehetne. Szóba jöhetne a repülőgépes megfigyelés. Valóban, napfogyatkozás idején repülőgépről is készítenek felvétel- és méréssorozatokat, de a hajtóművek okozta rezgés miatt a bolygók és csillagok nyugodt fényképezése, észlelése repülőgépről egyelőre körülményes. Az amerikai Ruiper „repülőobszervatóriumból” fedezték fel az Uránusz gyűrűit. Lényegesen nyugodtabban lehetne azonban szabad léggömbről távcsövezni vagy fényképezni. Nem új ötlet, már 1874-ben megpróbálták. A. Piccard svájci professzor 1931- ben emelkedett fel elsőként a sztratoszférába, léggömbjét hidrogénnel töltötte meg, ő és útitársa zárt alumíniumgondolában tartózkodtak. 16 000 m magasba emelkedtek. Utánuk az amerikai Explorer II. nevű sztratoszféraléggömb 22 000 méteres magasságot ért el. Ezek a sztratoszférarepülések lelkesítették a kutatókat, de azt is látták, hogy az ilyen utazás roppant veszélyes; az első amerikai sztratoszféraléggömb, az Explorer a magasban felrobbant, utasai ejtőernyővel menekültek. Piccard egy lengyelországi kísérletekor a léggömb a földön elégett. Az ötvenes években azután megismételték a felszállást. Audouin Dollfus 1954-ben a Párizs melletti Meudon-obszervatórium által szervezett felszállás során nyitott kosárban 7000 m magasra emelkedett. Teleszkópot, spektrométert (az infravörös sugárzás esetleges észlelésére) és más műszereket is vitt magával. Ez 158
