Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Óriás refraktorok
95. ábra. Párizsi óriásrefraktor 1 sziderosztát; 2 tubus; 3,4 a kép kivetítése látogató fordul meg, s Párizsba akkor 51 millió kíváncsit vártak, így feltételezhető volt, hogy a belépődíjakból megtérül a refraktor építésének költsége. Az 1900-as párizsi világkiállításra a távcső valóban elkészült, bár nem mindennapi körülmények közt. F. Deloncle francia csillagász tervezte, 120,54 cm átmérőjű lencsét akart beépíteni, amely minden bizonnyal olyan méret, amilyen addig még nem volt, és később sem utánozták. Gyújtótávolságát 60 m-re tervezte, arra persze nem gondolhatott, hogy az óriási méretű csövet felemelve, tetszés szerint mozgassa, mint a hagyományos szerelésű távcsöveket, ezért egészen különleges konstrukció tervét dolgozta ki. Az óriási tubus mint valami hatalmas vízvezetékcső vízszintesen, alagútszerű épületben foglalt helyet. Az objektív előtt elhelyezett mozgatható tükör vetítette be a világűrből érkező csillagfényt. Az ilyen tükröt a távcsótechnikában „sziderosztátnak” nevezik, és az óragép ügy mozgatja, hogy a kapott kép ne mozduljon. Nem volt egészen újdonság, már a XVIII. században ismerték. Jean Foucault francia csillagász és fizikus (1819- 1868) tökéletesítette, s így a párizsi nagytávcsó tervezéséhez a kivitelezőknek már volt bizonyos tapasztalatuk. A 60 m hosszú tubus (95. ábra), amely leginkább valami közműalagúthoz hasonlított, 24 db, egy enként 140 cm átmérőjű acélhengerből állt, ezeket bilincsek és acélcsavarok fogták össze. Az egész mű hét oszlopon nyu137