Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában
68 AZ ÉLELMISZERIPAR A FEUDALIZMUS UTOLSÓ SZAKASZÁBAN. . . felismerte és támadta a közgazdasági irodalom. A reformkorban a feudalizmus rendszerének lebontásával kapcsolatban s az iparfejlődés követelményeivel való mind gyakoribb összeütközése következtében felerősödött a céhek elleni támadás. Ennek lett a következménye, hogy az 1839/1840-es országgyűlés többek között napirendjére tűzte a kereskedés és iparűzés szabadságának kérdését. Az 1840. XVI. te. a kereskedelmet tette szabaddá minden 20 évnél idősebb személy számára, amennyiben büntetés vagy gondnokság alatt nem állott, s nem volt egyházi személy vagy katona. Ugyanezen diéta XVII. cikkelye viszont kimondotta, hogy aki törvény szerint kereskedést űzhet, az gyárat is állíthat fel. Sőt egyházi személyeknek és katonáknak is megengedi azt, de csak cégvezető közvetítésével. A gyárosoknak engedélyezi továbbá, hogy tetszés szerinti számú és mesterségül munkást alkalmazzanak. Termékeiket kicsiben és nagyban egyaránt árulhassák, boltot és lerakatot tarthassanak. Ez az intézkedés a céhrendszer eltörlése nélkül — azokat a szakképzés és az ipari rendészet szempontjából fontosnak ítélvén — kivette a korlátozás alól a nem céhes üzemeket s megteremtette számukra az iparszabadságot. A sör- és szeszfőzés A szeszes italok közül a sör előállítása öltött először ipari méreteket. A XVIII. század elején a sörfőzés még jórészt kismesterség volt. A városokban a sörfőzési jog vagy a városi házzal járt, vagy a várostól megváltották a polgárok, esetleg a főzésért illetéket fizettek. Sok serfőző üst volt azonban vidéken is, a földesúr rendszerint némi taxát szedett értük. Egy-egy ilyen serfőzőben a család maga dolgozott, s viszonylag kis mennyiségeket főztek. Bártfán például, amelynek pedig kiváltsága volt, hogy a város körüli két mérföldes körzetben csak ők főzhetnek sört, évente nyolcszor főztek egy háznál, egyszerre 8—9 hordóval, így egy-egy üst évi termelése 48—54 hektoliter között mozgott. Belső-Szolnok megyében a falusi serfőzőüstök jövedelmét 1721-ben átlagosan 6—7 forintra becsülték, ami 2—3 hordó sör ára, ezek termelése tehát évente alig haladhatta meg a néhány hektolitert. Nagyobb sörfőzdékkel a XVII. század végén, a XVIII. század elején ritkán találkozunk, még az uradalmi serházak is szerény méretűek voltak, nagyobb termelésük a folyamatos főzésből származott. így például a munkácsi uradalom serfőzdéje is csak 8 hordó sört állított elő egyszerre, de évente kb. 40 főzéssel számoltak. Az Eszterházyak dombóvári serfőzője 1728-ban egy főzésre körülbelül 12 hektolitert adott, ez évente 40 főzést számolva 480 hektoliter termelésnek felelt meg. A XVII—XVIII. század fordulója azután több fontos változást hozott a sörfőzés történetében. A korábban olyan jelentős felvidéki sörfőzés, amely Komáromon keresztül az ország délibb vidékeit is ellátta sörrel, lehanyatlott. Erre a hanyatlásra már utaltunk a háborús pusztításnál, az okok között valószínűleg
