Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Némethi László: Dohányipar
588 Dohányipar képzést. 1950-ben négyhónapos dohánykiképző művezetői tanfolyamot szervezett az ipar, ezt dohányipari MEO és művezetői tanfolyam követte. A középfokú dohányipari szakemberek iskolarendszerű képzésének jelentős lépése volt a Dohányipari Technikum 1952-ben történt megalapítása. A tanulók modern természettudományi és műszaki megalapozással részesültek olyan képzésben, amelynek eredményességét azóta a termelési gyakorlatban való helytállásuk igazolta. A technikum 1965-ben megszűnt. A helyébe lépő Irinyi János Élelmiszeripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet dohányipari szakán folyt tovább a középszintű szakemberképzés. Ez a periódus 1978-ban zárult le, amikor bevezették a szakmunkásképzést folytató szakközépiskolai oktatást. Időközben kibontakoztak a dolgozók széles körű szakmai képzési és továbbképzési formái, így a technikusminősítés rendszere és a vállalatoknál szervezett felnőtt korú szakmunkásképzés. Több mint egy évtizede a Kertészeti Egyetem Tartósítóipari Karán folyik dohányipari felsőfokú szakemberképzés. A hallgatók üzemmérnöki, illetve okleveles mérnöki képesítést szerezhetnek. A társadalmi úton szervezett szakmai ismeretszerzés fő kereteit az élelmiszeripar tudományos egyesülete (MÉTE) jelenti. A megalakulását követő évtől (1950) dohányipari központi szakosztály is szerveződött, később valamennyi vállalat működési helyén kiépültek a helyi szervezetek is. Az egyesület keretében szervezett rendezvények, a munkabizottságok tevékenysége és nem utolsósorban a szakosztály Dohányipar c. szaklapja szakembereink összességének jelent egyre magasabb szintű kommunikációs kapcsolatot. A munkások helyzete Dohánygyáraink a századforduló táján létesültek. Érdemes tehát ide visszanyúlóan említést tenni arról, hogy a dohánymonopóliumot az akkori állami vezetés társadalompolitikai szempontból nagyhasznú állami intézményének tekintette, amely módot nyújt arra, hogy „a szegényebb polgárok jelentős tömegéről atyailag gondoskodhassék”. Kétségtelen, hogy a magánipar területén foglalkoztatott munkásokhoz képest volt bizonyos vonzóereje annak, hogy megfelelő szolgálati idő után nyugdíjban, illetve végkielégítésben részesültek, igénybe vehették a dohányipari betegsegélyező pénztárak kedvezményeit, ezzel szemben azonban az 1884. évi XVIII. te. (ipartörvény) alapján összeállított 1895. évi dohánygyári munkásszabályok igen szigorú követelményeket és fegyelmező eszközöket állapítottak meg. Az állandó munkások felvételénél megkövetelték a származás és az illetőség igazolását, a büntetlen előéletet, az egészséges és munkaképes testalkatot, a himlőoltási bizonyítványt, a betöltött minimális — nőknél 35 év, férfiaknál
