Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - Salánki István - dr. Vigh Albert: Cukoripar
Cukoripar 207 A munkásság helyzete A cukoripari munkásság helyzete — nem a tőkések jótékonykodása, hanem erős profitérdekei nyomán és a cukoripar sajátos viszonyai alapján — átlagosan nem volt rosszabb a más iparokban dolgozókéhoz képest. Külön cukoripari szakmunkásképzés nem volt, a technológiai munkát az új gyárak működésének első éveiben a külföldiektől, később az idősebb munkásoktól lehetett — elég hosszú idő alatt — megtanulni. Ebben legfeljebb házi tanfolyamok segíthettek. A gyárosoknak érdekük volt, hogy a két kampány közti karbantartáshoz alkalmazott vas-, építőipari stb. szakmunkások és az állandó dolgozók legyenek a kampány alatt a technológiában is a vezető munkások. Ezért ezeket helyhez kellett kötni, jól begyakorolt törzsgárdává formálni, amire az 1900-as évek elején még mindig erős kivándorlás is ösztönzött. Ezért építettek a — vidéken többnyire lakott területektől távolabb eső — gyártelepekhez munkáslakásokat, kezdetleges munkásszállásokat, és biztosítottak munkásaik egy részének bizonyos természetbeni juttatásokat. A műszaki és adminisztratív tisztviselők fizetése kirívóan magas volt a munkásokéhoz képest, jelentős volt a különbség az állandó és az ideiglenes (főként a mezőgazdaságból jövő) kampánydolgozók bére között is. Az általános életviszonyokra jellemző, hogy kampány előtti felvételkor (iratkozáskor) a gyárkapu előtt valóságos ostrom zajlott le. Egy századforduló előtti felmérés szerint az akkori 20 gyár közül háromnak volt külön elemi iskolája, 14 gyár saját kórházat üzemeltetett, és dolgozóit biztosította baleset ellen. Néhány gyár munkásainak nyugdíjproblémáival is törődött. Mindezen szociális intézkedések — amelyek értékben a cukorgyárak hatalmas profitjának még morzsáit sem tették ki — azonban nem voltak általánosak a gyárakban, és főleg a gazdaságokban nem léteztek. A munkások kulturális igényeiről (önképző körök, dalárdák, zenekarok stb.) főként azzal a nem is titkolt szándékkal gondoskodtak, hogy „eltereljék figyelmüket a szocialista eszméktől”. A gyárakban öltöző, mosdó, megfelelő étkezőhelyiség nem volt. A korabeli baleseti naplók arról tanúskodnak, hogy az elég gyakori, elsősorban forrázásos és szíjakkal kapcsolatos balesetek oka szinte kizárólag a munkás saját figyelmetlensége vagy a véletlen volt. Ha mégis eljárás indult a balesetért felelősnek vélhető gyár ellen, az igazgatóságok befolyásos személyei léptek „akcióba”. A részvénytársaságok vezetősége egyébként a mindenkori kormánypolitika legfőbb kiszolgálója volt, ezért és a cukoradótörvény (állami ellenőrzés) révén a cukorgyárakban az állami befolyás nagyon erős volt, így ha a munkásság sztrájkolni vagy mozgolódni kezdett, az államhatalom azonnal a gyáros segítségére sietett. Ennek ellenére, főként az alacsonyabb bérek miatt, néhány cukorgyárban jelentősebb sztrájkok voltak (Botfalu, 1890; Hatvan, 1904; Mezőhegyes, 1906; Eszék, 1908). Szakembereink tudásának bővítésére 1867 után a következő szaklapok álltak rendelkezésre: Organ des Centralvereins für Rübenzuckerindustrie in der
