Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)

Világítás magyar módra

Keresztsodronyos, bádoglemez falú kézi gyertyalámpások (A szerző gyűjteményéből)

Régi, sátortetős, öntött zöldüveglencsés (ökörszemű) bádog gyertyalámpás (Zsámbéki Lámpamúzeum anyagából)

bádogosok és lámpakészítők mestersége lett. Készítményeiket a drótostótok és vándorárusok árusították. Ezek a gyertyalámpások az ősei a ma is használatos éjjeliőr-, vasútiőrlámpáknak, amelyeket külterületen, borospincékben napjainkban is használunk.

A gyertyalámpásokkal együtt az olajlámpások is fejlődtek. A 18. századtól Magyarországon is elterjedtek az új formák, pl. a moderateur (moderátor), a Carcell (19. sz.) és másfajta lámpák, amelyek azonban már nem a népi világítás eszközei közé tartoznak. Körülményes kezelésük miatt nem terjedtek el olyan széles körben, mint külföldön.

A 19. században tért hódítottak a laposbeles vagy körégős üvegcilinderes, szép kivitelű tartályos olajlámpák porcelán-, majolika-, üveg- stb. tartállyal (17. ábra). Előnyei : a láng védettebb és ezáltal egyenletesebb volt, erősebb fényt adott, a belet könnyebben és jobban lehetett kezelni. Napraforgó- és tökmagolajjal világított.

A lámpát mindig a ház asszonya vagy a legidősebb leány gyújtotta meg. A lámpagyújtó ,,dicsértessék”-kel köszöntötte a jelenlevőket, akik ,,mindörökké Amen”-t adnak válaszul. Más helyeken lámpagyújtáskor a családtagok egymásnak - vagy ha vendég is volt, annak is — jó estét kívántak. Este a lámpagyújtó ,,. . . meggyújtja a lámpát, de leveszi a sisakot, csak a puszta láng marad az üvegben, így nem fogy annyi petróleum. A lámpa lángja fellobog az üveg csövébe, már kormoz is az egyik oldalon, lejjebb csavarjátok, mert felnyelvel a lámpa” (Szabó Pál: Szakadék).

65