Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
V Falba szúrható serpenyős nyeles gyertatartó (pincei) (Zsámbéki Lámpamúzeum anyagából) Pincei, szén-monoxidkémlelő, hosszúnyelű gyertyatartó 1900-ból (A szerző gyűjteményéből) A felsorolás csak kiragadott példákat ismertet, hiszen a gyertyák tartói az egyszerű fából készítettől egészen a nagy rendezvények csillogó üveg csillárjáig megszámlálhatatlan változatban fordulnak elő. A lobogó gyertyák száma régen fémjelezte az ünnepségek fényét, ugyanakkor azonban a világháborúk idején — nem is olyan régen - szükségvilágításként használtuk. Védett fény a Kárpátmedencében Hazánkban a gyertyatartó és a lámpa között az „összekötő láncszem” az az öt drót, amelynek a két végét kerek kivágott deszkalap fogja össze. Közöttük az alsó lap közepén köpü van a gyertya számára, oldalán és alján pedig fogantyú, ennél fogva kézben is tartható. Hasonló hozzá a lécrácsos gyertyatartó, csak itt az öt drótfonatot több faléc helyettesíti. A felül drótfüllel felszerelt lámpásban a gyertya nem rögzített tartóban áll, hanem L alakú fa emelőléccel helyezhető be. A léc alján kinyúló fából készített kis karon van a gyertyatartó köpüje (Magyarókereke községből). A szentendrei skanzenben látható egy példánya. A böndőlámpás (más néven lantorna) váza a lécrácsos gyertyatartó, a benne égő gyertyát vagy mécset a keretre feszített marhabendő — innen a neve — vagy zsíros papír óvta a széltől, tetején szellőzőnyílás volt. Magyarországon a 15. sz. óta ismeretes. Talpon, asztalon, polcon, világítófülkében, kézben fogva drót- vagy madzag 63
