Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
A pékek a kemencét ősi formájú olajméccsel világították. A föld alatt a bányákban is használtak mécseket, különösen a só- és ércbányákban, ahol a sújtó bányalég miatt nem volt veszélyes a nyílt láng. A bányamécseket kampóval függesztették fel, de a hordozás céljára fülük is volt. Ilyen rézmécsekkel a 19. századig világítottak a bányákban. A korabeli (1714) irodalomban is gyakran olvashatunk a mécsről, pl. ,, ... a vén asszony nekie az mécses cserepet verte a fejéhez ...” (Dr. K. Csilléry Klára: Adalékok a magyar világítástörténethez), kultikus szerepét pedig mindmáig megtartotta (templomi örökmécses, sírmécs). A 10-13. századtól kezdve ritkábban ugyan, de feltűnt a külföldről származó tartályos ejtőmécs, amelynek talpazaton álló tartályából az olajutánpótlást a kanóchoz a nehézségi erő segítette elő. Hosszú évszázadokon át a mécs használatában és szerkezeti kialakításában semmi változás nem történt, végül is az olajmécs átalakult a fejlettebb olajlámpává. Társaival, a foklával, a gyertyával a 19. sz. végéig világítóeszközünk maradt, különösen a távoleső vidékek egyszerű, szegény családjainak hajlékában, csőszök, pásztorok kunyhóiban, de égettek mécset - szükségmegoldásként - mindkét világháború idején is. Egyenletes, csendes fénye miatt a 19. sz. végén is irányfényként használatos gyerekszobák éjszakai megvilágítására (USA). A ,,ghiertiath”-tól a gyertyáig A gyertya ótörök jövevényszó (gyortya), már a honfoglalás előtt is szerepelt. A yar = fénylik szóra vezethető vissza, s az egyes régi török nyelvekben foklát is jelentett. Régiesen: ghiertiath; g’ert'a; guertia (fagiw = faggyú, wiosz = viasz). Tájnevei: lobogó, tidó, huszigyárgya. Hazánkban a gyertya igazi népi világítóeszközzé csak a 14-15. században kezd alakulni, mert a viaszát és faggyúját a jobbágy, ill. parasztgazdaság szolgáltatta a földesurak, főurak, királyi udvar, várak részére, a kolostoroknak, később a városoknak is. Ez a kötelezettségük még a 18. században is fennállt, ez volt a viaszáé zsm a. A jobbágyok - viaszbeadási kötelezettségükön kívül - saját részükre is készítettek gyertyát, jóllehet ez nem volt általános: inkább a tűzhely, fokla, mécs fénye mellett szőttek, fontak. De azért máig is fennmaradtak viasztermelésre utaló helységnevek: Méhes, Sonkolyos. A későbbiek során nemcsak a jobbágyok, hanem a gyertyaöntő mesterek is készítettek gyertyákat. Egyes városok, pl. Nagyszeben, Brassó viaszfelvásárlási jogot szerzett, sőt a brassói gyertyaöntő mesterek nagy tételben szállítottak viaszt és azt külföldi kereskedőknek is eladták. Egyúttal ellenőrizték a piacon megjelent árusok által kínált gyertyák minőségét. Kis, éjjeli virrasztó olajüvegmécs az Egyesült Államokból 1895 (A szerző gyűjteményéből) 59
