Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)

Világítás magyar módra

Fali függesztett foklatartók (Márkus Mihály: A magyar népi világítás) ható. Kereszttalpon alul és felül összefogva négyzetes hosszú léc állt. Az állvány kö­zepén levő felső lyukon keresztül csúszott az alsó összefogó lécre erősített fogasléc. Ebbe illeszkedett az oldalsó lécből kiálló pocok, amely a középső tartóléc fel- és lecsúszását meggátolta, és a foklavasat hor­dozó lécet a kívánt magasságban tartotta. Ismeretes olyan változata is, ahol a foga­zott rész hiányzik és a középső foklatartó rész simán csúszik fel és le a két állványt összefogó fakeret középső részén. A Dunántúlon terjedt el. A keretes foklatartó másik változatában a lécen fogak helyett lyuksor van. Főként csak a Dunántúlon fordul elő, hasonlókat azonban találtak a finneknél és észteknél is. A középkori előfordulásukról Szabó Kálmán Kecskemét határában végzett ásatása, valamint a Pomáz-Klisszai ásatás mondhat többet, hiszen az utóbbi helyen előkerült vas foklatartó a 13. századból származik. A függeszthető foklatartó szerkezetileg az előbb ismertetett gangos szerkezetűvel volt azonos - vagy hasonló -, azzal a kü­lönbséggel, hogy nem száron és talapzaton állt, hanem a mestergerendán függött. A gangos tartórészre erősített fejléc függőle­ges nyílásaiba helyezett fokla lefelé csüng­ve égett. Ezek a megoldások hasonlítanak azokhoz az ősgermán korból származó példányokhoz, amelyeket a gockstadti ha­jóban találtak. Nógrád megyében különle­ges foklatartót, az ún. forgácsviláglót használtak (1768). Kezdetleges faragásé, fából készül, az elülső kengyelrésze vasból. A farész hátsó felén horog volt a felerősí­tésre. Az elülső részen alulról felfelé ívelő farugó szorította a foklát vaskengyelbe. E típus átmenet a foklatartó és a gyertyatartó között. A falitüzelő a felsőőri magyarság terü­letének világító eszköze volt. Ezek a gyan­tás fenyő vagy faszilánkok a falitüzelőfül­kében égtek. Nem használták az egész or­szág területén, csak az Ormánságban és a bakonyi németeknél akadtak a nyomára. A felsőőriekhez pedig a falitüzelő nyugatról, német közvetítéssel jutott el. A fokla készítése nagy múltra tekint visz­­sza. A palócok a fokiának szánt fűz, gyer­tyán, mogyoró levágott ágait kemencében szárították, fáklyaverő tőkén a balta foká­val megtörték, hogy a szétvert farostok jobban száradjanak. A kiszárított foklafá­­kat úgy fektették a kemencére, hogy annak égésre szánt része a kemence elé lógott ki. A zselicségben gyertyánfát használtak e célra, mert ennek nem volt füstje. A leány­kérőbe menő legény a zsebében foklával ment a lányos házhoz, mert első feltétel volt, hogy tudjon foklát készíteni az, aki leányt akar kapni. A legény a maga készítette foklát átadta a háziaknak, és ez világított vacsora alatt a lányos házban. Egyes helyeken külön foklahasító kést tartottak. A tótok a fokla készítéséhez ha­sogató bakot és kétkezes gyalut használtak, ez az ún. kocur. Később a fokla készítése is foglalkozási ág lett; még 1948^19-ben is árusítottak 54

Next

/
Thumbnails
Contents