Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
A kemence részei: padka, tető, váll és torok. A fal és a kemence között van a kuckó (sut, szurgyik). A régi időkben ezek a kemencék központi tűzhelyek (Bodrogköz, Nyírség), ahol maga a kemencébe rakott vagy az előtte gyújtott tűz adja a világosságot. Kezdetben földbe ásott szabad kemencét használtak, s noha meglehetősen gyenge fénye volt, mégis évszázadokon át világított. Az első időkben a kemence vagy az előttük gyújtott szabad tűz füstjét az ajtó nyílásain vagy a tető résein keresztül vitte ki a szél. A füst nagy része szétáradt az egész házban, feketére kormozta a falakat és a padlás nélküli tetőt is. A kemence fényének növelésére egyes vidékeken (pl. Galgamácsán) a kemence oldalán vagy élén bevágást készítettek a zsírmécs tartására. Az egyszerű zsírmécs: cseréptálkába hurkazsírt vagy kendermagolajat töltöttek, ebbe rongyot vagy vászoncsíkot helyeztek kanócnak (Galgamácsa). A nagyméretű kemencében (boglyas kemence) rendszerint kukoricaszárat, szalmát égettek (Alföld). A kemence belseje az ún. padmaly tégla alapzatú, ezen égett a tűz, parazsa beborította a kemence alját. Kenyérsütés előtt a parazsat és a tűz maradékát szénvonóval kihúzták. A kemence akkor volt jól felfűtve, ha a padmaly téglái kaparás után szikráztak. Ezután apemettel — hosszú rúdra kötözött rongydarab — megtisztították a padmalyt és ezután bevetették a kenyeret. Hazánk különböző területein más és más formát öltött a kemence. A földbe vájt egyhelyiségű házakban túlért a falon. Előfordult más tűzhellyel kombinálva, pl. a kemence torka előtt szabad tűzhely volt (ún. kemencés tűzhely), vagy kapcsolódik az ún. masinával (takaréktűzhellyel). Később a kemencepadkán ülve szőttek, fontak az asszonyok és a lányok a gerendáról függő mécs világánál. Ez a kemencefajta a szobában teljesen zárt volt, a konyháról vagy pitvarból fűtötték. így tiszta maradt a szoba, nem szennyezte a tüzelő és a füst. A szobában levő vesszőfonat héjazatra rakott boglya alakú, agyaggal tapasztott kemencét a pitvarba épített tűzhely a falon át táplálta. A kemence füstjét a konyha felől széles, pendelyszerű szabadkémény vezette el, bár a szabadtűzhelyes megoldás idején az ajtóba fúrt néhány füstelvezető lyukon vagy az ajtóra szerelt, tolható, kis ablakocskán (ablakfia), a tolitun át távozhatott a füst. A szabadkémény (ún. pendelykémény) általában a háztetőn át vezette ki a füstöt. Tetejét szikrafogó védte. Fából és sárból tapasztották, alul öblös-rendszerint négyzetes alakú - volt, felül szűkülő füstelvonó kürtőn távozott az égéstermék. Építéséhez a 19. századig követ nem használtak. A kemence segédeszközei: a piszkafa, a vasvilla, a pemet, a szénvonó, a kurugla (kétkerekes egyszerű farudazat, amellyel a fazekakat be- és kihúzták a kemencéből). A kályha (a német Kachel szóból) a zárt tűzhely legfejlettebb formája. Már nem világítóeszköz, csak a teljesség kedvéért említjük meg, hiszen a kemencéből fejlődött ki. Tapasztott sáranyagába cserépedényből szemeket tettek. Ezek a színes, tál alakú csempék egymás mellé rakva képezték a kályhát (ún. szemeskályha). A kályhát a konyhából fűtötték, így a szoba levegője tiszta maradt. Ismeretesebb fajták a sima tapasztott kályha, a spór (pór, ren), a masina (tapasztott takaréktűzhely). Tűzhelyek, mécstartós kemencék (Gönyey Sándor: Galgamácsa népi építkezése) 50
