Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Világítás magyar módra
A tűzhely Elődeink nomád életmódjukat a helyhez kötött pásztor és földművelő életformával cserélték fel a Kárpát-medencében. Sátrukba, majd putrijukba és kunyhójukba is magukkal vitték a világító tűzhelyet. Itt is hajléka közepén volt a házi tűzhely, később a föld szintjénél valamivel magasabban. A tűzhely lehetett:- nyitott: a tűzpad, a szabadtűzhely és a kandalló,- zárt: a kemence és a kályha. A történelmi Magyarországon területileg egyik fajta sem elhatárolt, néha egyik tűzhely a másikkal párosul. A veremház 2,5x2,5 méter alapterületű, 80-100 cm-re a földbe mélyített lakhely, melyet gyakran kis lépcsővel közelítettek meg a föld felszínéről. Belsejében a földpadkán ülők a lábukat ásott gödörbe lógatták, s így ülték körül a helyiség közepén levő igen kezdetleges kemencét, amelyen sütöttek-főztek, és a benne vagy az eléje rakott tűz világított. A füst a sátor, a putri, a kunyhó tetején - későbbi időkben az ablakán vagy az e célra vágott lyukon — át távozott. A tűz ugyancsak füstölt és nagyon kormozott, hiszen ekkor a kürtő és a kémény még ismeretlen volt. Nyitott tűzhelyek A nyitott tűzhelyet kezdetben a földbe süllyesztették, később a földön, majd a föld színe felett mintegy 30 cm-rel sártűzpadkán világított a házi tűzhely. E tűzhely köré gyűlt a ház népe, itt végezték a nők a fonást, a férfiak szerszámnyél faragását, s egyéb munkát, a tűzhely mellett beszélgettek, hiszen ,,a legősibb házbeli világvető a tűzhely lobogó lángja” (Viski Károly: A magyarság néprajza). Ezért a magyar világításkultúra középpontjában sok évszázadon át a tűzhely állt, az egyéb világítóeszközök (fokla, fáklya, mécs stb.) másodlagos szerepet játszanak mellette. Az Alföldre és a matyók vidékére jellemző volt a tüzelős ól, ahol a „világvető tűzhely” van, amely már a sártűzpadkán égett. A tűz fölé nyúlt a szolgafa (üstfa), amelynek földbe szűrt ágasáról az erről lelógó rézbográcsban főtt az étel. Főzés, szalonnasütés után is égve maradt a tűz, mert a továbbiakhoz, a „tanyázáshoz” - beszélgetéshez - is kellett a fény. A matyó ólaskertek tüzelős ólja tehát zárt helyiség, amelyben a fal körül sárpadkán ültek a sártűzpadkán középen égő tűz körül. E sártűzpadkán kőlapokkal határolt tűzhelyen égett a tűz, így lassan a sártűzpadka folyamatosan magasabbra, a föld fölé kerülve eljutott a szabadkonyhás középtűzhelyig. E tűzhely központos jellegének megfelelően az építkezés is ehhez idomul; alakjának fő vonalai már a korai középkor előtt kezdtek kialakulni, és ez tartott a 19. sz. második feléig. Az életviteléhez szükséges ház is a tűzhely köré épül; a tűzhely központi jellegét még akkor sem veszítette el, amikor a kemence elterjedése után a tűz a kemencébe vagy a kemenceszáj Milotai ház szobai kandallója (//. Flórián Mária: Felső Tiszavidék Szabadtéri Néprajzi Múzeum) 48
