Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)

Bevezetés

nek, kanócnak, a másik oldalán volt a füle, az olajat pedig felülről töltötték bele.

Később a középkori talpas rézmécseknek díszesen munkált magas száruk, felül kisebb középégős vagy oldalégős gömbtartályuk volt; esetenként láncos koppantóval is ellátták.

Régi görög lámpák (i. e. 2. évezredtől). Az ókor egyik leghatalmasabb és szellemben is igen gazdag allama nemcsak saját korának, hanem a későbbi koroknak a történelmére, műveltségére, így világítására is nagy hatással volt. Ahogy a szobrászat és az építészet terén örökéletű műveket alkotott, csodálatra méltó lámpásai és világítási kultúrája is. Számtalan világítóeszköze közül csak néhány kiragadott példát ismertetünk. A görög lámpások és világítási szokások Egyiptomból erednek; az ottani világítóeszközök és módok fejlettebb változatai. A kő- és az agyaglámpás, a mécs, már a korai bronzkorszakban ismeretes Görögország területén. A mécsek az i. e. 3. században még egyszerű, csónak alakúak, később - a keresztények által is használt forma — csészealj alakú lámpák az uralkodók arcalakkal (ún. ptolemaioszi formák). Általában egy központi olajbeöntő nyílás és a kanócnak egy kivezetés volt rajta. Gyakori a béka alak.

Ebben az időben - különösen a szegényebbek - még foklát és fáklyát is használtak. Az ókori arany-, ezüst-, réz-, vas-, sóbányákban is fáklyafény mellett dolgoztak a rabszolgák. A fáklyák viasszal vagy szurokkal átitatott vesszőkből álltak.

Nagy felvonulások, győzedelmi ünnepek, lakodalmak alkalmával azonban a fáklyahordozás szertartássá vált. Fáklyás éjjeli őrök cirkáltak a nagyvárosok utcáin (Róma, Athén stb.).

Ha kézben vitték, védőpajzs óvta a lehulló parázs és forró szurok ellen a fáklyaMezopotámiai agyag olajlámpa Ur városából (D. Pillitz—G. Schmidt)

Régi görög mécs (F. W. Robins: The Story Of The Lamp)

Fekete görög csőrös cserépmécs (F. W. Robins: The Story Of The Lamp)

tartó kezét. A hosszú nyelű fáklyákat a földbe szúrták, vagy talpazatba erősítették, az udvarok, utcák, terek világítására.

Később elterjedtek a kör alakú, nyitott, üreges, központi törzsű vagy delfin formájú cseréplámpások, sokszor feketére fényezve. I. e. az 5-4. században megjelent a csőrös alak is díszes füllel; ez átmenet a később elterjedt csőrös csésze alakú lámpáshoz. A lámpásokon elvétve még észrevehető az egyiptomi hatás, de a talpas, rendszerint zárt formákat már saját ízlésű egyenes szegélyező formákkal készítették, s a csöpögés ellen lefedett csövet használtak (i. e. 7. sz.). Az agyagmécseket is bronzdíszítés ékesítette, de nem ritka a rézből, bronzból, üvegből, márványból készített mécs sem, szépen kidolgozott füllel. A láncon függő, állat alakú, csőrkanócos, gyakran rézből vagy bronzból készült mécsek igen díszesek. Ismeretes már a kandeláber is, a magasított talpon álló tartályos mécs.

A mécsekben olajat, ritkán faggyút égettek. A csőrön át vezetett bél anyaga sodrott len- vagy kenderfonál, néha kócbél vagy csepü. Az i. e. 6. századbeli görög lámpások négyszögletesek gúla alakú tetővel, később hengeresek, ezeknek kúpos tetejük van és kosárfülszerű fogójuk.

A görög temetőkben akkori szokás szerint a sírokon levő rabszolgaszobrok kezükben lámpást tartottak.

A rómaiak világítóeszközei. A római nép különösen a császárság korában alkotott nagyot, többek között a világítás és eszközei terén is. Az ásatások olyan gyönyörű talpas, asztali lámpákat, mécseket hoztak napvilágra, amelyek művészi kivitelezése csodálatra méltó.

A rómaiak kezdetleges világítóeszközei:- a fokla; szurkos serpenyőben szurokfenyőforgács;

25