Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Reneszánsz bútorművészet
veronai Sta Marina in Organo-templom stallumán, sőt munkáját a mester halála miatt ő fejezi be. 1511-től Rodengoban, Bolognában és Bresciában működik. 1502—151 1 közötti munkáiról nem tudunk, így személyes, irányító szerepe a nyírbátori stallumon, amely 1511-ig elkészült, valószínű. A zágrábi székesegyház stallumait Geczenczei László készítette Miklós asztalossal és Péter festőszobrásszal 1520 körül. Miként a nyírbátorin, e templomi ülőbútorokon is megfigyelhetjük a faberakás és faragás együttes alkalmazását, de a zágrábin már a faragott részletek hangsúlyosabbak, a rakott művűek rovására. Ugyancsak az 1520-as évekből való a diósgyőri stallum (jelenleg a miskolci Avasi templomban), a bártfai Szent Egyed-templom városképes stalluma (Magyar Nemzeti Múzeumban), az eperjesi Szent Miklós-templom huszonkilenc üléses és a lőcsei Szent Jakab-templom háromüléses stalluma. Utóbbit, középső támlájának hátoldalán talált „Fon Kasé Greg Tise” felirata szerint talán a kézsmárki származású Greg(orius) Tis(chl)e(r) csinálhatta. Ugyancsak kézsmárki munkának tartja a szakirodalom a Thököly-várkápolna 1544 évszámmal jelölt imaszékét, Láng János és Kristóf művét is, amelyet a ma is élő szájhagyomány szerint Zrínyi Ilona is használt. A Mátyás kori udvari műhelyek hatása természetesen nemcsak az egyházi berendezésben, hanem a világi bútorművességben is jelentkezett. Erdélyben például csaknem két évszázadig egyeduralma volt e stílusnak, s a számunkra fogalommá vált virágos reneszánsz szép alkotásait, figyelemre méltó bútoremlékeit ma is megcsodálhatjuk. Magyar késő reneszánsz bútorművészet A Mátyás király uralkodását követő két évszázad magyar történelmünk talán legvitatottabb korszaka. A tragikus mohácsi csata és a szatmári békekötés határkövei annak az emberfölötti küzdelemnek, amelyet a magyar nemesség — minden erényével és hibájával — az egységes Magyarország megteremtéséért vívott. A szétzilált országban, az adott történelmi körülmények között természetesen egységes magyar művészetről nem beszélhetünk. A nálunk sokáig továbbélő reneszánsznak és a születendő barokk művészetnek három provinciája alakul ki: Dunántúlon, Felvidéken és az önálló erdélyi fejedelemségben. E zivataros idők szinte csak az építészet fejlődésének kedveztek: a várak fontos szerepet játszottak a lakosság védelmében. A napirenden levő hadakozások indokolták a végvári rendszer kiépítését, életkérdés volt; tartós, ostromálló anyagból, kőfallal, árokkal, vizesárokkal, palánkkal, sövénykerítéssel, felvonóhidas védőkapuval, lőréses oromzattal, védőbástyákkal megerősíteni a várat vagy nagyobb kőházat. Bethlen Miklós szavaival élve az építkezés ekkor „nem kevélykedés, hanem szükségesség volt”. Királyi, udvari központ nem lévén az országban — császári építkezések kizárólag Pozsonyban voltak — a főnemesi udvaroknak, nemesi kúriáknak kellett példát mutatniuk. Erdélyben szerencsésebb volt a helyzet, hiszen a fejedelmi udvar szervezte az építkezést, közvetlen szoros kapcsolatot tartván jó nevű olasz fundálókkal, s mellettük persze helyi mesterekre, kőfaragókra, képírókra, címerfestőkre, ötvösökre, no és persze asztalosokra támaszkodva. Ekkor létesülnek legszebb centrális tereink; a magyarózdi kerek szoba, a keresdi nyolcszögletes bástyaszoba, a szentbenedeki királyok laka és toronyszobája, az aranyosmeggyesi kaputorony nyolcszögletű szobája, a sárospataki Sub Rosa-szoba például, de a kastély- és várkertek nyári házai, ún. filagoriái is általában centrális alaprajzúnk voltak, például Vajdahunyadon és Uzdiszentpéteren. A várak, kastélyok, udvarházak szobáinak elrendezése az építészet függvénye. Báró Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI— XVII. században c., csaknem száz éve megjelent müvében úgy véli, általános az a beosztás, amely szerint a központi ebédlő palotából vagy díszteremből egyik oldalra az úr, másik oldalra az aszszony szobái nyílnak. Ez az elrendezés azonban nálunk csak a Versailles hatására alakuló érett barokk, sőt rokokó művészetben lesz általános, a XVII. század legvégén, s főleg a XVIII. században. Említettük, hogy a késő reneszánsz építészethez hasonlóan a magyar bútorművészetnek is három provinciája alakul ki: Dunántúlon, Felvidéken és Erdélyben. Egymástól eltérő, sajátos formanyelv jellemzi e három országrész viszonylag kis számban fennmaradt bútorait: Dunántúlon erősebb az osztrák, majd a délnémet bútorművészet hatása, Felvidéken főleg a XVI. század végétől az észak olasz mellett német igazodás figyelhető meg, ugyanekkor a puritánabb, protestáns Erdélyben a XVI. századi közvetlen olasz, toszkán kapcsolatok után a XVII. századtól erőteljesen németalföldi befolyás érezhető. 95
