Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Gótikus bútorművészet
szamárhátíves motívummal díszítettek a kassai Utolsó vacsora-oltártábláján. A lőcsei Szent Jakab-templom freskóján. Az irgalmasság cselekedeteinek bemutatásánál 1380- ban találkozunk először olyan oszlopos lábú. ácsolt, támla nélküli székkel, amely már fonott ülőlappal készült, de csaknem száz évvel később is ilyen nádazott ülőkére helyezik a kerek mosdótálat és a törölközőt a kassai Szent Erzsébet-oltáron. Ezzel a zsámolyszerü, csak éppen magasabb ülőbútorral egyidőben már egyszerű, ácsolt támlával bővített változatokat is használtak, ahogyan ezt ugyancsak a lőcsei Mezítelenek ruházása c. freskó egyik részletéből megállapíthatjuk. A legszebb ilyen hátasszék-ábrázolásokat a zólyomi vár Szepeshelyi oltárának két tábláján és a lippai Mária születése c. képen láthatjuk. A XV. század derekáról maradt ránk a szegedi alsóvárosi plébánián egyetlen gótikus karosszékünk, amely a hagyomány és felirata szerint is Marchiai Jakabé volt. Marchiai Jakabot, a magyar és a bosnyák Ferenc-rendi minorita rend vikáriusát 1435-ben rendelte magához Zsigmond császár, hogy a husziták ellen működjék, mint inkvizítor. Tevékenységének fő színtere Erdély, a nagyváradi egyházmegye, s a délvidék. Szeged környéke volt. Karosszéke ácsolt technikával készült, hársfából. A négy, hasábos lábat egykor szélesebb lécek, most fentebb kis rudak kötik össze. Fonott, háncs ülőlapja négyzetes alakú. A függőleges és a vízszintes kartámasztók közeiben körkörös bábos díszítéssel találkozunk. Támlája téglalapú, zegzugos szegélyléccel. Ezen olvasható papirosra írt, latin nyelvű felirata, amely szerint: ez a szék Marchiai Jakabé volt, aki 1450 körül vikárius, ill. szegedi guardianus. 1846. augusztus 2-án e széket Joseph Dubecz renoválta, aki talán az első asztalos restaurátor volt. Szembetűnő e karosszék viszonylag magas lábra helyezett ülőlapja, amely egyrészt a hideg kőpadlótól védett (feltehetőleg lábzsámollyal használhatták), másrészt használója hatalmát szimbolizálta. E szegedi szék önkéntelenül is egy ismeretlen osztrák festő, az Esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött Evagationes spiritus c. képét idézi fel bennünk, ahol a szórakozva imádkozó nőalak ül ilyen típusú karosszékben, amely Közép- és Kelet- Európában. s a szegedi példa alapján állíthatjuk, hogy Magyarországon is előfordult. A kora középkori pecséteinkről ismert, görög—római eredetű sella curulis vagy ollós székforma permanens továbbélését igazolja a pécsi káptalan pecsétje: a kezében kulcsot és könyvet tartó Szent Pétert 1278-tól 1503-ig ilyen, középen egy pontban átlósan összeillesztett, feltehetően összecsukható széken ábrázolják. A karmos lábak kétoldalt fent állatfejben végződnek. A sella curulis, ha császár használta sella imperatoris, nyilvánosság előtt mindig is hatalmat szimbolizáló tárgy volt az ókortól kezdődően, nem véletlenül lehetett ez a magyar királyi trónus egyik formája is. Mindennapi használatban a XV. századtól találkozunk gyakrabban ilyen székkel, például a lőcsei Szent Erzsébet-cltáron is. A bártfai Wartburgi lakomán a hajlított X alakú forma az ívek közeiben háromkarélyos díszítőmotívummal bővül. A kassai Wartburgi lakomán pedig az előtérbe helyezett hajlított vázszerkezetet már szövettakaró és bojtos párna teszi kényelmes nyugvószékké, ülését feltehetően már hevederek tarthatták. A szepeshelyi főoltáron lóca mellett áll. bizonyítva e két típus időbeli egymás mellett élésén kívül azt is. hogy az egyszerűbb és az összetettebb forma egy térben is megfért egymás mellett. A felsőerdőfalvi Mária-oltáron a szárnyképeken Szent Péter és János széke hasonló szerkezetű, míg Péteré átlós irányban egy ponton rögzített két deszkalap. Jánosé két hasonló módon illesztett létra, vízszintes ülőlappal. Az átlók, ill. a létrák felső végei itt már kartámaszul szolgálnak. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött és már említett erdélyi szék is erre a formára vezethető vissza. Az X alakú hátas szék bordákból alakított egyik meghosszabbított szára fejlődött támlává. Keresztbordák közé iktatott ülőlapja is léces megoldású. Ha ez a fajta szék áttört, rácsos oldalakkal, ülőlapja függő vagy lengő bőrüléssel készült, csapószéknek is nevezték — természetesen a támla nélküli változatát —, mivel egy mozdulattal összecsapva könnyen lehetett szállítani, vagy helyszűke esetén falhoz támasztani. Szent Péter trónusa a csatári konvent 1310-es, a szekszárdi 1344-es, a budai káptalan 1461-es pecsétjén ún. bizánci trónus: kis oszlopos lábak tartják a négyzetes ülőlapot, amelyre sima vagy hengeres párna kerül. Míg Árpád-házi királyaink trónusa rekonstruálható — az esztergomi oroszlános kőkarfa. ill. márványinkrusztációs töredékből — az aacheni és a goslári példák alapján, az Anjouk trónusából töredék sem maradt ránk. Kottanner Ilona emlékiratában ugyan megemlíti, hogy Székesfehérvárott, a Szent Péter-templomban a koronázáskor „a csecsemő királyt fel kellett vinnie egy székbe, ide beültetni, ahogy az ilyenkor szokásos, mert minden királynak. akit megkoronáztak, itt kell ülnie", de nem tér ki a nevezetes szék leírására. 61
