Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Az asztalosmesterség története
m fe a és m sk tá sz és A rr a é is a d is Itáliában a XIV. századtól Siena, később Firenze a festett bátorok készítésének központja. Itt is gipszstukkó alapra kerül a festék és gyakran az aranyfólia is. Az aranyfüstöt pergamen- és marhabéi hártyák között tárolták, és terpentines, gyantás, ólomzselés kencével, mókusfarokból készített ecsettel hordták fel a kívánt felületre. A többszörös krétaalapozás után a felületet achátkővel csiszolták. Az aranyozás későbbi, olcsóbb változata a metallaranyozás; amikor a megfelelően előkészített alapra aranyfestéket visznek fel. Néha az aranyfestéket ezüsttel helyettesítik. A barokkban, de különösen a rokokóban megszokott a lambéria mellett, a zöldre, szürkére, fehérre festett bútorok arannyal kontúrozása is. Használati és dísztárgyak bevonására először Indiában találták fel a lakkot, amelyet az ott honos lakkfából csapoltak. Színe eredetileg fekete és vörös, amelyet azonban idővel arany- és ezüstpor hozzáadásával megváltoztattak. Gyakran porrá tört gyöngyházat, cinket vagy bronzot hintettek a lakk felületére, s az így színezett felületet száradás után lecsiszolták. Indiából és Kínából, Japánból, a XVII—XVIII. században nagy mennyiségben importáltak Európába lakktárgyakat. Ezeket berakodóhelyükről coromandel-lakknak is nevezik. A drága importlakk utánzására hamarosan megindultak a kísérletek Európában a német fejedelmi udvarokban s Franciaországban. Utóbbiban Robert Martin dolgozta ki az új eljárási módot, amelynek titkát családjában féltve őrizték. Martinék, miközben kísérletet tettek a keleti lakk utánzására, valójában új eljárást találtak fel, amely külsőleg sokban egyezett a japánival. Náluk legfontosabb az alapozás volt: a fát ráspollyal csiszolták, majd lakkal vonták be. Az így kialakított felületre azután különböző lakk festékrétegeket vittek fel, amelyekbe ők is fémport kevertek, s végül a tárgyat átlátszó lakkal vonták be. Kezdetben ezzel az eljárással kocsikat és gyaloghintókat készítettek, mivel ez a lakk a víznek, de a savnak és az alkoholnak is ellenáll. Technikájukat azután bútorokon tökéletesítették. Ezeknek ragyogó fényét, élénk színeit, harmonikus összhatását maga Voltaire is megcsodálta. Az ún. Vernis Martint nemcsak Franciaországban, hanem Európa-szerte megpróbálták utánozni, például a liége-i Gerard Dagly, az olasz Mauro Gandolfi és Giuseppe Maria Bonzanigo. Braunschweigben Stobwasser lakkműgyára 1763-tól csaknem száz évig, 1856-ig működött. Itt többnyire tálcákat, asztaltáblákat, szelencéket, de szekrényeket is készítettek. Ugyancsak fontos szerepet játszott a bútorkészítésben a fa esztergályozása, amely önálló mesterség. Legjobban az egyenletes szövetű fák esztergályozhatók, ilyen a hárs, a nyír, juhar, körte, puszpáng, bükk, gyertyán. Mivel az esztergályozáshoz forgó mozgásra van szükség, érthető, hogy egyidős a fúróeszközök megjelenésével. Minden valószínűség szerint az esztergályozás művészete is az ókori Egyiptomban fejlődhetett ki, de a kortárs képzőművészeti ábrázolásokból tudjuk, hogy a görögök és a rómaiak is kedvelték az esztergályozott szék- és asztallábakat, amelyeket ún. nyirettyűs eljárással állítottak elő. A középkori esztergályozott formák már lábitóval készültek. A párizsi Bible Morálisé egyik miniatúrája őrizte meg számunkra a XIV. század elején alkalmazott rugós, lábitós eszterga első képét. Ezen az esztergályos két kézzel feszíti a kést a megmunkálandó darabhoz, amelynek forgatását lábitó nyomkodásával éri el. Az eszterga az egyik legkorábbi pedállal hajtott szerszám a köszörű mellett Európában, megelőzi a fújtatót, orgonát és a rokkát is. Fénykora az olasz és a németalföldi reneszánsz és barokk bútorművészetben volt, de az ún. balluszteres lábú, olasz lábas vagy orsós asztalok nálunk Magyarországon is így készülhettek, hiszen Bubenka János 1654-ben Lőcsén, Comenius Sárospatakon írt Orbis pictusához, az asztalos műhelyének illusztrációja fölött bemutatja nekünk az esztergályosét is. Itt is pedálos, lábitós eszterga mellett ül a mester, padlóján és asztalán elkészült művei sorjáznak. Angliában 1800 körül Hope és Smith mintalapjain követhetjük nyomon az esztergályozott faformák elterjedését. Új állomáskő az asztalostechnika történetében Michael Thonet hajlított bútora. Ez a német, bop-6. Bubenka János: Asztalos- és esztergályosműhely; Lőcse, 1654. (Commenius: Orbis pictusához készített illusztráció) 18
