Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Az asztalosmesterség története
Az intarziához a fát gyakran megfestették, de az alapfurnért is festették, rendszerint csersavval. Az ében hatását feketére pácolt juharral vagy körtével érték el. Ha festői hatásra törekedtek, a berakandó anyagot gyakran izzó tűvel vagy forró homokkal „árnyalták”. A réteges intarziánál úgy kaptak érdekes felületi hatást, hogy több rétegben rakták egymás fölé a furnérlapokat, s ezeket egymáshoz ragasztották, pácolták, csiszolták. Idéztük már Eumelaszt, aki Pauszaniasz szerint cédrusfa ládikáját elefántcsont és aranylemezkékkel díszítette. A csontberakást már az ókorban is ismerték, virágkora azonban a XV—XVII. században volt. Egyik fajtája az ún. certosa mozaik: ennél a geometrikus jellegű, az egész felületet kitöltő mustrát a csont- és ébenlapok egymás mellé helyezéséből kapják. E keleti eredetű díszítő technika Spanyolországon át jutott Velencébe és Lombardiába. A sárgás fényű elefántcsont miként a fa 10. Játék az intarziával, különféle berakási módok 11. Az intarzia, ill. a furnér fűrészelése szintén évgyűrűs, de a nedvesség hatására hamar kihullik, áttetsző, ezért nem lehet sötét vakfára ragasztani. A kagylóból, csigából nyert gyöngyház, színessége révén is az egyik legkedveltebb intarziakiegészítő; sárgásfehér, rózsaszínű, vörös, zöld, fekete, kék. Sokszor a színesebb hatást utánszínezéssel érik el. XIV. Lajos francia király udvari asztalosa, André Charles Boulle indította el világhódító útjára a teknőcberakást. A tengeri teknősbéka páncélja, amellyel Boulle bútorait borította, rideg, hidegen törik, meleg vízben viszont hajlik. Fára nehezen ragad, ezért rendszerint vörös színű selymet vagy papírt ragasztanak alá, amellyel növelik színhatását. Boulle a teknőcön kívül kedvelte a réz-, gyöngyház, szaru- és ónberakást is. Bútorait általában két példányban készítette. Fogott egy teknőcfurnért és egy rézlemezt, ezekből kivágta az azonos mintát, és a lapokat felcserélte. így kapta a 13
