Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Reneszánsz bútorművészet
olaszkorsós kelengyeládánkon. Az olaszkorsó a kortárs magyar képző- és iparművészetében a legkedveltebb díszítőmotívum. Ott láthatjuk már a keresdi kastély egyik festett ajtóján 1598-ban, szerepel erdélyi és felvidéki űrihímzéseken, űrasztali térítőinkén, lepedő- és párnavégeinken, mézeskalácsformáinkon, címeres leveleinken, könyvtábláinkon, aranyozott ezüst- és ötvöstárgyainkon, habán korsóinkon és palackjainkon, festett kazettás mennyezeteinken, de megtaláljuk a Magyar Nemzeti Múzeum észak-magyarországi kisládáján és az erdélyi, szárhegyi Lázár család ládáján is. Sáros megyei, licsérdi Ádám-Éva jelenetes láda betétmezőibe kifaragták, Apafiné, Bethlen Kata erdélyi ládájára megfestették az olaszkorsókat (Iparművészeti Múzeum, ill. Magyar Nemzeti Múzeum). Nem az intarzia, hanem a faragott dísz jellemzi inkább az említett rakott művű kézsmárki ládával egykorú és ugyanonnan származó másik kelengyeládát (Magyar Nemzeti Múzeum). E tárolóbútor felülete is haboskőrissel borított, hársfából valók viszont az indára fűzött levelek, az egymással szembeforduló, halfarkú, mitológiai tritonfigurák; amelyek a láda szerkezeti elemeit hangsúlyozó pilasztereire, ill. a profilált kerettel kiemelt betétmezőibe kerültek. A Németalföldről hozzánk délnémet közvetítéssel érkező, fülkagylós (Knorpelwerk) stílus szép példája a kassai láda. Homloklapjának még késői reneszánsz reminiszcenciákat őrző ún. füles betétmezőbe, már a barokkba átvezető virág- és gyümölcsfüzéres fülkagyló formába komponálta ismeretlen mestere korszakunk jellegzetes szárnyas angyalkafejeit, amely utóbbiakkal többek között a már bemutatott harmadik faragott ládánkon, a licsérdin is találkozhattunk. A kevésbé drága, vakfának is használt fenyőfát, de a keményebb jávort és gyertyánt is gyakran festették, aranyozták. Erdélyi, XVI. század végi kelengyeládánk homloklapjának rusztikus, kváderkövet imitáló faragott fülkéiben Lukrécia és az anyai szeretet szimbolikus alakjait, lent pedig — a fiókokat is magába rejtő ívelt vonalú talapzat szélső pilaszterein — magát a mátkapárt láthatjuk szép korabeli viseletben. A Radvánszky forrásanyagában előforduló (Tatay István; 1697; Máriássy András, 1606; Draholcz Ferencné, Monaky Erzsébet, 1630; Berényi György, 1650; Berényi Györgyné, Esterházy Zsófia, 1650; Viczay Mária, 1656; Batthyány Pálné, Illésházy Katalin, 1660; Viczay Jánosné, Héderváry Katalin, 1681) festett ládákhoz hasonlíthatjuk a felvidéki, Csáky család címerével ékesített, sárgásbarnával erezett zöld, ún. márványos festésű, szepességi fenyőfa bútorunkat a faragott és aranyozott angyalka fejekkel (Iparművészeti Múzeum). Szepességből, Hanusfalváról való 1692-es évszámot hordozó kelengyeládánk is (Iparművészeti Múzeum). Pilaszterein a négy évszak szimbolikus nőalakja egyben az emberi életkor szakaszait is jelképezi az ifjúságtól az öregségig. A félköríves fülkékben bibliai jeleneteket láthatunk: Rebekát a kútnál, ill. Ábrahám áldozatát. A faragott rozetta- és fülkagylómotívumok mellett, hullámos redősléc keretek emelik ki a festett képek szépségét. Ládánk párdarabját, de évszám nélkül a krakkói Szolajsky-palota kiállításán találhatjuk meg. Apafiné, Bethlen Kata 1695-ben kapta családi címeres, BK monogramos, olaszkorsós hímes ládáját az erdélyi késő reneszánsz legszebb és talán legismertebb tárgyi emlékét. Mind bútor műfaját, mind készítésének technikáját illetően egyik legkorábbi reneszánsz emlékünk viszont a feltehetően még a XV. század végén Toscanában vagy olasz hatásra nálunk Magyarországon készült kis ládapadunk. A faragott és famozaik intarziával ékes diófa ládapad az itáliai Cinquecento cassapanca egyszerűbb, kicsinyített változata. Rendkívül szép a pad éleinek és háttámlájának fonadékos, csillagmintás, felfűzött perspektivikus hasábokból mozaikszerűen berakott mustrája, amely a diósgyőri stallum rakott díszeivel rokon. A Garázda-Teleki család faragott címerállata gyökerével kitépett fát szorongató vadkecskéje fő ékessége másik, erdélyi ládapadunknak (Iparművészeti Múzeum). A diófából faragott cassapanca akantuszindái a közvetlen olasz kapcsolatot fenntartó gyulafehérvári szobrásziskola hatásáról tanúskodnak, a két kartámla jón fejezetű pilasztere elé helyezett harcos hermája viszont a szász közvetítéssel Erdélybe jutó délnémet elemek jelenlétét mutatja. Korszakunk jellemző tárolóbútorát a ládát egyre inkább kiszorítja a kétajtós szekrény. S bár Félegyházi Ferencné 1564-ben kelt végrendeletében is hangsúlyozzák e két bútorműfaj együttes előfordulását: ,,Szent Jóbon vagion két szekrén és két láda”, a szekrény általánossá válásával — fennmaradt tárgyi emlékeink alapján — csak a XVII. század második felétől számolhatunk. A ládából a szekrénybe való átmenet érdekes példája egy négyajtós szekrény alsó része, amely-110
