Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Reneszánsz bútorművészet
Ill 112 rűen előírhatták a városi céhes mesterek munkafeladatait. Erdély aranykorában a legnagyobb mecénás maga a fejedelem volt, ő adhatott példát megrendeléseivel a hazai mesterek pártfogására. A XVI—XVII. századi írott forrásaink az ülőbútorok sorában megemlítik a lócát, padot, padládát, padszéket, karos padszéket, egyes széket, hosszú széket, hosszú karszéket, csapó- és tábori széket, támasztószéket, támlás, támla nélküli és körtámlás széket, végül a zsöllye, sellye vagy setzel széket, azaz kárpitozott karosszéket. A sokszor cövekre szegezett, terpesztett lábú lóca és a kárpitozás nélküli (asztal, fal vagy kályha mellett egy sarokban ülők részére szerkesztett) pad, padláda, vagy padszék támla nélkül vagy falhoz erősített támlával, esetleg csuklós szerkezettel készült, miként ezt a késő gótikában is láttuk. Ülőlapját szőnyeggel, bőrpárnával, ,,padszékre való kárpittal” (Maghy Pálnál, 1529-ben) tették melegebbé. Ismerjük II. Rákóczi Ferenc terpesztett lábú támasztószékét és Teleki Mihály erdélyi kancellár 1652-ből származó karosszékét, amelyet példaképül választhattak a népi „gondolkodó” székformánkhoz (elpusztult). A XVI. század végétől kezdik el rögzíteni az ülőlapon és a háttámlán alkalmazott székkárpitot: eleinte bőrt, majd (rendszerint az ablak szuperlátjával azonos) posztót, később hímzett bársonyt, magyar öltéssel (point de Hongrie), kis és nagy öltéssel (petit és gros point) varrott hímzést. A székek bőrkárpitjait nyergesmesterek varrták, metszették, karcolták, domborították, a pikkelyes minta körvonalait olykor levarrták, magát a mintát pedig kitömték. A kassai nyereggyártók 1633. évi árszabása a kárpitozott székek árát is előírná, mivel azonban „fáját az asztaljártótól veszik, ezért az ár pontosan meg nem határozható.” Erdélyben a nyergeseken kívül Alvincra betele-97
