Tabiczky Zoltánné: A Magyar Vagon- és Gépgyár története 1. 1896-1945 (Győr, 1972)
Harmadik fejezet. A Vagongyár a húszas években. 1920-1929
dig a kereseti átlag 2650 korona, az öttagú család szükséglete pedig 7676 korona hetenként...”106 Viszonylag legjobb helyzetben még mindig a vagongyári vasmunkások voltak. A Vagongyárban dolgozó famunkások keresete kisebb volt, mint a tisztán faipari üzemekben dolgozó famunkásoké. A kisiparban, kismestereknél dolgozó famunkások voltak a legjobban fizetve. 1922 szeptemberében a kisiparban dolgozó famunkások órabére 120-130 korona, a faipari üzemekben dolgozóké 92, a Vagongyárban dolgozóké 82 korona.10' A Vagongyárban még a famunkásoknál is roszszabb helyzetben voltak a festők, mert őket nem kezelték szakmunkásként. Amikor a szakmunkás megkeresett heti 6500 koronát, akkor a festők heti bére 3600—3800 korona volt.108 Az infláció pedig egyre fokozódik, a bérek egyre kevésbé követik a drágulás ütemét. A vas- és fémmunkások 1923. április 13-i ülésén az előadó beszámolt arról, hogy a drágulás március 1 óta 100 százalékos, viszont a béremelés csak 15 % -j- 25 %-os, tehát összesen 40 százalékos volt. A Vagongyár igazgatója már az elmúlt évben megígérte, hogy igyekezni fog, hogy a vagongyári bérek elérjék a budapesti béreket. „Ezzel szemben a helyzet ma az, hogy míg Budapesten a vasmunkások bére 280—300 korona között ingadozik, addig Győrött a legjobban fizetett kovácsok 129 koronát, az öntők 135 koronát kapnak óránként. A többi kategóriák ezt sem érik el . . . Ma egy 5 tagú családnak, ha csak a napi élethez legnélkülözhetetlenebbül szükséges élelmiszereket számítjuk, kell heti 13 064 korona, míg a kereset csak 6100—6500 korona.”109 1924 elején végre sikerre vezetett a vagongyári munkásság kitartó harca. Elérték, hogy a „bérek a budapesti gyárak munkásainak béreivel azonosíttassanak”.110 Az adott helyzetben ez az eredmény valóban győzelemnek számított, noha bármilyen béremelés nem tudott változtatni azon a tényen, hogy az inflációs időszakban a reálbérek a háború előtti szint fele körül mozogtak,111 és a viszonylag legjobban fizetett munkások életszínvonala is rendkívül alacsony volt. 1924. második felében a munkásságnak a szanálási válság következményeivel kellett szembenéznie. A gyárnak nem voltak rendelései, csökkentette a létszámot. Az inflációs évek 1700-as munkáslétszáma 1924 végére 1240-re apadt.11- 1924-ben egy tömeges elbocsátás során 240 munkásnak mondtak fel a Vagongyárban. Az elbocsátások oka a munkahiány volt. Az elbocsátásnál elsősorban a használhatóságot vették figyelembe, és másodsorban tekintették a szociális helyzetet. Az elbocsátottak 25 százaléka vidéki volt, a többi győri.113 A bérmozgalmak harci módszerei Az inflációs időszak sztrájkmozgalmai közben úgy a munkások, mint a tőkések különböző „harci taktikák”-kal dolgoztak. A vagongyári munkások például a következő módon harcoltak ki béremelést: A megmunkálás szempontjából igényes, új munkadarabokat az üzemben általában a legügyesebb munkásnak szokták adni. Ez a munkás - a többiekkel megállapodva — ilyenkor a vezetők által felajánlott bérnél magasabbat kért. Az üzemvezetőség a bért általában nem adta meg, hanem elküldte a munkást „sétálni”. A munkát felajánlották egy másik, majd egy harmadik munkásnak is, de ezek is annyi bért kértek, mint az első. Ha már a munkadarab elkészítése sürgőssé vált, az üzemvezetőség esetleg a tizedik munkásnak megadta az eredetileg kért bért. Ez azonban kijelentette, hogy adják a munkát az első munkásnak, és hozzák vissza a többi „sétálót” is. Az üzemvezetőség tehát végül kénytelen volt engedni.114 A bérharc ideje alatt a „sétálókat” a többi munkás önként segítette. Másik harci forma volt, hogy amikor a gyárnak sürgős munkái voltak, a munkások — mégpedig a legjobbak - kiléptek, és helyükbe a szervezett munkások nem jelentkeztek felvételre, így mesterségesen idéztek elő „munkáshiányt”, amivel engedményekre tudták kényszeríteni a gyárat. Ilyen esetet ír le a győri rendőrkapitányság 16 721/1922. sz. jelentése is. ,, . . . azon körülmény, hogy a Vagongyár famunkásai egymás után hagyják ott a gyárat, nem a munkásoktól, hanem a szoc. dem. párttól ered, ahonnét hetenként megállapítják a kilépők névsorát, lehetőleg a legjobb munkások közül veszik, s az új szervezett munkásokat a munkára való jelentkezéstől távol tartják.”115 Valóban, 1922-ben a Vagongyár igazgatósági ülésén is napirenden van a munkáshiány. Az új munkások felvételét megnehezíti a Győrött hosszú ideje tartó lakásínség. Ezért a Vagongyár igazgatósága a Győri Munkásházépítő Részvénytársaságon keresztül - „melynek túlnyomó részvénytöbbsége a vállalat tulajdoná-100
