Archibald, Williams: A modern technika nagy alkotásai - Ismeretterjesztő könyvtár (Budapest, 1912)
III. fejezet. A vízvezeték
A VÍZVEZETÉK a szivornyák legmélyebben fekvő pontja, a hol igen nagy nyomás éri a csöveket. Igaz ugyan, hogy igen kevés csőtörés fordult eddig elő e helyeken, de ez nem a veszély hiányát, hanem azt bizonyítja, hogy a mérnökök tudatában voltak az eshetőségeknek és jóelőre kellő óvintézkedésekkel éltek. A cső falának megvastagítása, a csöveknek jó alapzatokhoz való horgonyzása magukban véve korántsem elegendők ahhoz, hogy ellentálljanak annak a romboló erőnek, a melylyel a hegyoldalról esetleg hirtelen, lökésszerűen lerohanó nagy víztömeg elpusztít mindent, a mit útjában talál. Nem használ ilyenkor a kitűnő anyagú cső, a feszesen meghúzott kengyel, a jól elkészített talapzat: tönkre silányul mind. Ennek a csőtöréskor hirtelen felszabaduló rettenetes, romboló erőnek a pusztításait csak úgy tudjuk elkerülni, ha lehetetlenné teszszük, hogy ily erők fellépjenek. Erre törekszik a szerkesztő mérnök. A thirlmeri vízvezető utak szivornyáinak északi, illetve felső végén egy-egy mélyítés van, a melyeknek mindegyikét egy fal két különálló főrészre osztja. A délre fekvő kamra ismét részekre oszlik, még pedig ötre vagy háromra a szerint, hogy hány csőszál halad azon a helyen egymással párhuzamosan és ezek a rekeszek külön csövek segélyével összeköttetésben állanak a felső, északi kamrával. Az összekötő csövek nyitott felső végei az északi főrekesz fenekén valamivel túl érnek. E fix berendezésen kívül egy mozgó szerkezet képezi minden szivornya kiegészítő részét. A felső kamrában az összekötő csövek felső szabad 6c
