Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A repülés
A szikratávíró nem bonyolult szerkezet, azért hamarosan amató'rök ezrei foglalkoztak vele. 1917-ben például csupán New York közelében 500 amató'r állomás működött. A rádióamatőrizmus igazán a húszas években bontakozott ki, és nagyban elősegítette a rádiótechnika kifejlődését. Mondani nem kell, a szikratávírót a hadseregek azonnal használatba vették. A szikrákkal keltett hullámoknak nagy hátránya, hogy csillapodnak, elnyúlnak, elgyengülnek. Ezért a csillapodásnélküli rezgések keltésére beállították az elektroncsöveket. Az elektroncső rácsára bocsátott energiával az adókészülék által kibocsátott rezgések például mikrofonnal vezérelhetők. A szikraadóval csillapítatlan rezgések nem kelthetők, ezért emberi hang vagy zene közvetítésére sem alkalmas. Újabban az elektroncsövek szerepét egyre inkább a félvezetők felhasználásával készült tranzisztorok veszik át. így a készülék súlya, terjedelme csökken. Még a rádiók „törpecsövei” is óriások a gyufafej nagyságú tranzisztorok mellett. Mint technikatörténeti érdekességet említjük meg az „éneklő ívfényt”. Poulsen dán mérnök — a magnetofon készítője — az elektromos hullámokat ívfénnyel keltette. 1902—3-ban csillapítatlan rezgéseket keltett, és ezzel a dróttalan távközlés történetében először sikerült emberi hangot közvetíteni. Többen folytatták a kutatást, és így sikerült 1902-ben a grünewaldi Kaiser Wilhelm Turmtól 17 km-re levő Pfaueninsel között rádiótelefonikus kapcsolatot létesíteni, amit hamarosan 35 kmre fejlesztettek. Az első világháború kitörése előtt nagy, körforgó gépekkel keltett csillapítatlan hullámokat is sugároztak, de a beszédközvetítés fejlesztése a háború miatt abbamaradt. Az első zenei műsort 1920-ban adták hanglemezről, ívfényadóval. A mai értelemben vett rádiózás is ekkor indult meg. A galenitkristállyal dolgozó „detektor” és a soklámpás készülékek, az amatőrök által összeállított berendezések még sokaknak emlékezetében élnek. Ugyancsak a húszas években indult meg a rendszeres hírközlés, színházi stb. közvetítés, először „egyenes” adásban, majd az utóbbi évtizedben egyre inkább magnószalagról. Televízió Képet továbbítani vezetéken, vagy rádión nem kicsiny feladat. Korán felismerték, hogy az egész képet egyazon pillanatban továbbítani aligha lehet, tehát a képet fel kell bontani. Alexander Bain skót kutató 1843-ban kijelölte az utat, amelyen a képtovábbítás megoldható. A képet apró részecskére kell bontani, és a részecskék sötétebb vagy világosabb foltjait kell áramimpulzusok segítségével továbbítani. Paul Nipkow mérnök szerkesztette meg a róla elnevezett „Nipkow-tárcsát”, mellyel a képet felbontotta, és az így keletkezett sötétebb-világosabb fénypontokat fotocellára vetítette. A fotocellában keletkezett áramimpulzusok továbbíthatók, és a vevőkészülékben erősfényű lámpa segítségével képpé alakíthatók. 454