Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Megjelennek a fémek
hegeszthetősége, és igen nagy szakítószilárdsága. Egyszóval minden értékes tulajdonsága megvan ahhoz, hogy jó fegyver, szerszám készüljön belőle. A vasat a régi ember valószínűleg meteorvasként ismerte meg. A földre hulló meteorok nagy része vas-nikkel ötvözetből van. Földünk belseje is főleg vasból van. El tudjuk képzelni, hogy a földre hullott, éles sarkú, nehéz „követ” botra kötözték és vadászatra, vagy nézeteltérések elintézésére használták. Azután — ki tudja milyen hosszú idő múltán — észrevették, hogy izzítva ütésekkel alakítható. Az egyiptomiak nyelvében a vas „égi ajándék”-ot jelent (baanepe), akárcsak görögül is. Ókeresztény sírokban is találtak meteorvasat. A vas — tisztaságától függően — 1500 fok körül megolvad. Nyílt tűzön nem ömleszthető meg, de más fémekkel ötvöződve olvadáspontja leszáll, könnyebben önthető. Időszámításunk előtt 4—3000 között az egyiptomiak jól ismerték a vasat, de a legtöbb szerszám és fegyver még bronzból készült. A Sinai félszigeten vasbányákat, vasműveket tartottak üzemben, sok vasat vásároltak Etiópiából. Hatalmas kőépítkezéseiket másként alig tudták volna kivitelezni. Használták a vaséllel ellátott faéket, fűrészt, kést, fejszét, acélvésőt. Vaskultúrájuk egyik érdekes emléke a bronzszobraikban néha megtalálható vasrúd, amivel az öntőmagot támasztották ki, és ez az öntés után is bentmaradt. 1837-ben Hill egyiptológus a nagy piramisokat tanulmányozva a szétlazult kváder- (kocka) kövek között acélvésőt talált. Nem jó rágondolni, mit kaphatott a szerencsétlen kőfaragó, aki a drága szerszámot úgy elvesztette, hogy csak évezredek múlva került elő, de a tudománynak kétségtelenül használt vele, mert az acélvéső kémiai elemzésekor kiderült, hogy a véső nikkelacélból van, s a IV. dinasztia, (tehát i. e. 2700) idejéből való. Később másutt is találtak hasonló acélszerszámot. A piramisépítkezések során kőfaragó munkákhoz diorit kőpengéket, csiszolóköveket, rézfűrészt használtak. Vékony rézlemez éle alá kőport szórtak, és hosszantartó fűrészeléssel a legnagyobb és legkeményebb köveket is átvágták. Indiában i. e. 2500—1500 körül fejlett művesség virágzott. A nyelvészek szerint a szanszkrit „ayas”-ból („világító”) alakult volna a gót „ais”, amiből a német Eisen-t alakította a nyelvhasználat, (ayas-isen-eisarn-iron-járn-hierro-ferro-ferrum). De már csak a délibábkergető magyar nyelvészek következtették, hogy az „ayas” a magyar „a vas”-nak felel meg. Delhiben időszámításunk negyedik évszázadában II. Chandragupta uralkodó tiszteletére vasoszlopot állítottak fel. A negyven centiméter átmérőjű, hét és egynegyed méter magas, Kutub-oszlopnak nevezett százhúsz mázsa súlyú acélhengert valószínűleg kisebb acéldarabokból kovácsolták össze. Az ókori nagy hadseregekben, például a világhódító Nagy Sándor expedíciós seregében a fegyverek, lándzsák, nyilak, pajzsok, vértek, bronzból készültek, csupán a vezér hordott acélsisakot. A kovács alakját a legendás múltban, csakúgy mint az újabb korokban tisztelet vette körül. Van valami félelmetkeltő a kovács hatalmas, izmos, tűztől megvilágított alakjában. A bibliai Izaiás próféta (i. e. 760 körül élt). Jövendöléseinek részében a 12. versben így szólt: „A kovács az ő fogóját fogván, munkálkodik* a szén30
