Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A villamosság százada - a világítás története
Az izzólámpa Lakásainkban, utcáinkon ma még túlnyomóan izzólámpák világítanak, a közvilágításban a fénycső, higanygőzlámpa, xenonlámpa hódít, de az izzólámpa még hosszú ideig a legfontosabb fényforrásunk lesz. Egyszerű, olcsó. Hosszú története van, s talán egy találmány körül sem folyt annyi elsőbbségi vita, mint ekörül. Már Volta észrevette, hogy elektromos áramtól átjárt vékony drót izzani kezd. Erősebb telepek áramával vastagabb vasdrótot vagy platinadrótot lehetett izzítani, de nem sokáig. Egyrészt a telepek kimerültek, másrészt a levegőn izzó drót elégett. Nem kellett különösebb éleselméjűség annak felismeréséhez, hogy légritka térben a drótdarab tovább izzítható, s oxigén hiánya miatt nem ég el. Ez az egyszerű tény okozza, hogy oly sokan óhajtották az izzólámpa felfedezőjének dicsőségét maguknak megszerezni. Valóban igaz, sok országban, számos feltaláló „feltalálta” az izzólámpát, a világ technikai múzeumaiban számtalan, különböző személyektől eredő izzólámpa találmányt őriznek. Izzólámpát feltalálni azonban csak akkor vált érdemessé, amikor már elegendő elektromos áram állt rendelkezésre. Egy-két izzólámpa a társadalom szüksége szempontjából mit sem ér, úgy kellett tehát feltalálni, hogy társadalmilag hasznosítható legyen. 1838-ban a belga Jobart légritkított üvegburában galvánárammal vékony szénpálcát izzított. Megfelelő telep hiányában kísérlete csak próbálkozás maradt, gyakorlati alkalmazásra nem gondolhatott. 1845-ben az amerikai J. W. Starr higanyos barométer légritka terében ólomdrótot izzított. Később mások a nem olvadékony platinadróttal kísérleteztek. 1859-ben Du Moncel összesodort és elszenesített gyapjúfonalat izzított több-kevesebb (de inkább kevesebb, mint több) eredménynyel. Gyakorlatilag az izzólámpát először nagyobb szabású térvilágításra a pétervári (leningrádi) kikötő egyik dokkjában próbálták ki, ahol Lodigin és asszisztense légritkított üvegburában izzó, vékony szénpálcával világított. Kétszáz ilyen lámpát szereltek fel, és gőzgéppel meghajtott áramfejlesztőből táplálták. Lodigin találmányáért az orosz tudományos akadémiától elismerést kapott. Lámpáját világszerte „orosz fénynek” mondták. A kis ellenállású szénpálcákkal való világítás roppant drága, azért sokan próbálkoztak tökéletesítésével. A szénpálcák gyorsan elégtek, ki kellett a lámpát bontani, újból légteleníteni stb. Laboratóriumban, esetleg zárt területen, állandó felügyelet mellett használni lehetett, de közvilágításra nem volt alkalmas. A feltalálók egy olyan nehézséggel is szembe találták magukat, amire nem számítottak. Az áramfejlesztőből jövő két huzal vezette az áramot a lámpákba, akár ívlámpáról vagy izzólámpáról volt szó. A fogyasztók egymás után voltak kapcsolva. Ha egyikben megszakadt az áram, a lámpa kialudt, az összes lámpa elsötétedett. A legnevesebb kutatók foglalkoztak az áramelosztás nagy gondjával, de megoldást nem találtak. Az izzólámpa tökéletesítésében és elterjesztésében két névvel találkozunk. Az egyik angol, a másik amerikai. 21* 323
