Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Hogyan kezdődött?
A kőkorszakban évtízezredek szükségesek kismérvű fejlődéshez is, amíg pl. a kaparópengéből nyeles kőkés, kőfejsze válik és az állati bél helyett gyapjúfonalat tudnak készíteni. Napjainkban a mechanikus szerkezetektől a pneumatikus, vagy hidraulikus szabályozású szerszámgépekig, majd innét az elektronikus vezérlésű gépsorokig csak pár évtizedre, vagy csupán pár évre volt szükség, az őskorban a kaparókéstől a kőbaltáig végtelenül hosszú idő telt el. Ha a fejlődés ütemét ábrázolni akarnánk, olyan vonalat kapnánk, amely eleinte hosszú időn át alig-alig emelkedik, majd az emelkedés meredekebbé válik és a görbe utolsó szakaszában szinte függőlegesen fut felfelé. A chelles-i kőfejszétől a moustier-i szerszámig hathétszázezer esztendő telt el. A fejlődés itt alig látszik, a nem szakember nem is tudja a kétféle szerszámot egymástól megkülönböztetni. A szakosított szerszámig — nyílhegy — már csak ötvenezer év telik el, ahonnét a gépek megjelenéséig nyolc-kilencezer esztendőre volt szükség, innét az automata gépsorokig pár évtized. A fejlődés üteme nem választható el az emberiség szaporodásának ütemétől. Megbízható statisztikák és számítások igazolják, hogy az időszámításunk előtti évezredekben körülbelül ezer esztendőre volt szükség, hogy az össz-emberiség létszáma megkétszereződjék. Évszázadunkban körülbelül negyven év kell ahhoz, hogy a Föld minden egyes lakója helyett kettő kérjen kenyeret. Az emberi fejlődés üteméről igen érdekesen írt Eichelberg svájci mérnök Der Mensch und die Technik (Az ember és a technika) című, Zürichben 1953-ban megjelent könyvében. A szerző szerint az emberiség életkorát 600 ezer évnek vehetjük (bár tudjuk, ennél jóval több: az előember kora ismeretlen évszázezredekig, talán évmilliókig nyúlik vissza). Az emberiség útját képzeljük el egy mondjuk hatvan kilométeres valóságos útnak, és nézzük meg, mi történik, ha egy marathoni futó végigszalad ezen az úton. Mit lát, milyen élmények várnak rá, ha az emberiség 600 ezer esztendejét a hatvankilométeres távolság befutása alatt végignézi? A kíváncsi futó a távolság legnagyobb részén nehéz, szabdalt, sziklás, bozótos, emberkezet nem látott területen fut. Amikor már 59 kilométert hagyott maga mögött, barlangi rajzokat, kőfejszéket, tűz mellett ülő, torzonborz ősembereket lát, az emberi beszédre emlékeztető hangon, hevesen gesztikulálva magyarázzák egymásnak a vad elejtése során átélt kalandokat. Amikor a futó 200 méterre megközelíti a célt, legnagyobb meglepetésére kőlapokkal fedett utcákon vezet az útja és római burgusok tűnnek elébe. Amikor 100 méterre jut a célhoz, csúcsbafutó háztetők, szűk középkori utcák, városfalak közé ér. Az utolsó 50 méternél egy okosszemű férfi figyeli a futót, Leonardo da Vinci a neve. Már csak 10 méter van hátra, éjszaka van, a merész futó útjára szegényes házak ablakaiból kivilágító mécsfény vetődik. Most adjuk át a szót Eichelbergnek. „Az út végső, ötméteres szakaszán valami csoda történik. A sötét utcát fényesség önti el, a lovak eltűnnek, vontatás nélküli kocsik száguldanak, a levegőben ismeretlen gépek zúgnak, a futárt rádió- és televízió-riporterek fényszórói vakítják el...” 20
