Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A "nagy század" technikusai
szövet, a szövethez fonal kellett. A juhtenyésztés lassanként annyi gyapjút adott, amennyit fel tudtak dolgozni, a len, kender pedig a vászonnemű nyersanyaga volt. A fonást nők, a szövést férfiak végezték. A szövést eleinte a falusi, paraszti munkával párhuzamosan művelték. A városokban a takácsok kizáróan bérmunkában készült fonalat szó'ttek. Nyilvánvaló, hogy a városi takács, aki csak szó'tt, jóval több fonalat használt fel, mint a falusi háziiparos, aki csak a mezőgazdasági munka elvégzése után ült le munkájához. A fonalszükséglet nőtt, asszonyok mellett gyerekek is fontak, finom, könnyű kezükkel, vékony, erős fonalat sodortak. A fonalszükséglet folytonos emelkedése miatt több és több pamutot hoztak be keleti országokból. A kereslet a háború után gyorsan növekvő népesség miatt is fokozódott. Fontak a lakásokban, fontak a börtönökben és kaszárnyákban, gyerekek ötéves koruktól pörgették a gyalogorsót. Fonómanufaktúrák létesültek. Gazdag kereskedők, megtollasodott takácsok alapították ezeket a nagy műhelyeket. A Van Robais-ban levő nagy posztómanufaktúrában átlagosan 1200 fonónő dolgozott. A munkásnők bent laktak az üzemben, nélkülözhetetlennek tudták magukat, és megérthetjük megdöbbenésüket, amikor helyüket a műhelyben később gépek vették át. A kézi, gyalogorsóval történő fonást a rokkával folytatták. Hogy mikor találták fel, nem tudjuk, de még a második világháború fonalínséges napjaiban is serényen pörögtek a rokkák kerekei a falusi udvarokon, gyapjút, kendert, lent fontak, amit a nagy gyárak jó pénzért megvásároltak. A XII. században a német gyapjúfonócéhben a kézikerékkel — legkezdetlegesebb rokka — fonó iparosok olyan versenyt támasztottak a kézifonóknak, hogy a céhek megtiltották a vetülékfonalnak fonókeréken történő fonását, hogy ezzel a kézifonók keresetét biztosítsák. A rokkán forgó szárny és cséve sodorja a fonalat, amit azután a készülék a csévére felcsévél. Teljesítménye jóval nagyobb, mint a gyalogorsóé, bár a munka fárasztó, sokkal szaporább. 1738-ban Lewis Paul két csacsival hajtotta javított rokkáját. Gépén a szárnyasorsó függőleges tengely körül forgott (akárcsak ma), míg a rokkán a tengely vízszintesen feküdt. Gépét John Wyatt (1700—1766) segítségével építette, akit ugyancsak az önműködő fonógép feltalálójaként emlegetnek. Bizonyos, hogy a kor már megérett a fonás automatizálására, azért a fonógépek feltalálásának elsőbbsége körül évszázados vita kerekedett. 1733-ban John Kay Angliában szabadalmaztatta a gyorsvetélőt. Addig a takács kezével lökte át a vetélőt a szádnyíláson, s csak olyan széles szövetet szőhetett, amit széttárt karjával átért. A gyorsvetélővei jóval szélesebb szöveteket is tudott szőni. A fonaligény újból ugrásszerűen megnőtt, most már nyolc-tíz fonónő munkájára volt szükség egy takács ellátására. Sokan úgy gondolják, hogy az angol ipari forradalom a gyorsvetélő feltalálásával indult meg. Kay szövödéjét a konkurrencia leromboltatta, életét csak úgy mentette meg, hogy egy gyapjúzsák mögé bújt. Később fia 1760-banfeltaláltaaváltóládát, ezzelavetülékfonalakat különféle sorrendben lehetett bevetni, kockás árukat szőhettek stb. A fonóiparban még a XIX. században is sok gyerek dolgozott. Az 1800-as évek elején az angol parlamentben megkérdezték az egyik orvosszakértőt, ártalmára 221
