Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A tizenhetedik század
A kincstár üres lévén igyekezete pusztába kiáltott szó maradt. 1585—1590 között Guido Toglietta írt könyvet az utakról. A kereket „útromboló ”-nak nevezte, és ajánlotta, hogy a kó'alapokkal fedett útra 5 cm vastag kavics és homokréteget hordjanak, mert az ilyen út teherbíró, járható, olcsó, bár lényegesen gyengébb mint a római út. Az utazókocsikon ekkor kezdtek bőrszíjakat használni. A kegyetlenül rázós utakon a bőrszíjakon hintázó kocsiszekrény némi kényelmet adott. Talán a szíjakon hintázó utasfülke miatt nevezték el a lófogatú, kényelmes kocsikat „hintónak”. A magyar hintóipar egyébként Európa-szerte híres volt. Az útépítés Franciaországban akkor vett nagyobb lendületet, amikor 1716-ban mérnöki testületet, 1747-ben pedig mérnöki iskolát létesítettek. Ez az iskola később például szolgált minden államnak a mérnökképzés terén. A szárazföldi szállítás drága volta miatt sok csatornát építettek. Még a forradalom előtti időkben is, amikor már körülbelül 45 ezer kilométer ún. „épített” úton szállítottak, például St. Malóból Rennes-be (50 kilométer) a kocsiszállítás többe került, mint a Brest-félsziget megkerülésével megtett kb. 600 km-nyi víziút Nantes-ba. A legnagyobb szabású csatornaépítés 1664 és 1681 között folyt, amikor a világhírű Canal du Midi (Déli Csatorna) épült. Az Atlanti-óceán és Földközi-tenger partvidéke között vízi úton a Gibraltár megkerülésével lehet csak közlekedni, meg kell kerülni az Ibériai-félszigetet. 1662- ben Riquet de Bonrepos adószedő, korának egyik legélesebb elméje, levelet intézett Franciaország pénzügyminiszteréhez, melyet így vezetett be: „Ön bizonyára meglepődik, hogy olyan tárgyban írok, melyhez mint adószedő feltehetően semmit nem értek, amiről megkérdezheti, miért ártom bele magam a folyamfelmérési és szabályozási dolgokba”... Bonrepos 150 éve húzódó ügyet elevenített fel. A Földközi-tenger és Atlanti-óceán között Franciaország elvékonyodó déli részén folyik a Garonne, mely Bordeaux-nál ömlik a Biscayai-öbölbe. A Garonne Toulouse-tól a tengerig hajózható. Carcassonne-tól, a káprázatosán szép és érdekes, középkori, fallal körülvett várostól kelet felé Narbonne-ig ugyancsak lehet hajózni. Körülbelül 248 km távolságot kellett átvágni, és ezzel a két tenger vízi összeköttetésbe kerül. A két város, Toulouse és Carcassonne között azonban kb. 200 méter magas vízválasztó hátság húzódik, amit át kellett vágni és a létesített zsilipek közötti magasan fekvő kamarákat meg kellett tölteni vízzel, hogy hajózhatók legyenek. A nagyszabású tervnek az érdekelt tartományok ellenálltak, s csak hosszas huzavona után tudták az építkezést megkezdeni. Riquet de Bonrepos az építkezés költségeire hat évi adószedési jogot kapott. A csatornán 120, egyenként 32 méter hosszú, 6 méter széles kamarazsilip épült. Ezek vízellátásáról Riquet így tájékoztatta kormányát: „Az összes szükséges vizet tárolni tudom saját találmányú víztárolóimban úgy, hogy nyáron is folyamatos hajózást tudok biztosítani.” Riquet az észak felé szaladó, Pireneusokból lerohanó vizeket völgyzárógátakkal felfogva gyűjtötte a csatorna üzemeltetéséhez szükséges vizet. Akadékoskodók természetesen itt is voltak. Építkezés közben két tervező jelent-189
