Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Az alkímia világa
azzal, hogy Keplert asztrológiai táblázatok készítésére biztatta, a modern csillagászat útját egyengette. Hasonlóképpen a kémiáét a szász király, akinek alkimistája gazdája udvarában a porcelángyártás alapjait dolgozta ki. Különösnek tűnik a huszadik század emberének, hogy az alkimisták állandóan titkolóztak. Sikertelenségüket leplezték? A sötétfejűeket szédítették? Vagy talán a középkor és újkor eleji sötét századokban a természetkutatással nem akartak az ördöngösség vádjába esni, és maguk ellen kihívni a sorsot? Ha valóban voltak titkaik, milyen titkok lehettek azok? A világ nagy könyvtáraiban igen sok alkimista könyvet és kéziratot őriznek. A Magyar Nemzeti Múzeumban is több van. Az alkimista irodalom nagyságára jellemző, hogy a nyugati alkimista kéziratok címeinek felsorolása több kötetet tölt meg; a keleti alkímiai kéziratok száma legalább ugyanekkora. A nyomtatott alkimista könyvek száma is áttekinthetetlen, ugyanígy, alkímiáról szóló művek száma is nagy. Újabban a modern gyógyszerészeti és kozmetikai cikkeket gyártó vállalatok tudósokkal átvizsgáltatják a nagyobb alkimista könyveket, régi recepteket keresnek és gyakran találnak. Az alkimista könyvek olvasása roppant nehéz, nyelvüket a mai ember nem érti, misztikus jeleik nekünk semmit sem mondanak. Aki az alkimista kéziratokat, könyveket olvasni akarja, hosszú előtanulmányok után foghat csak hozzá. Az alkímia már a középkorban a misztika felé tolódott. Amikor a természettől nem kaptak kérdéseikre választ, a szellemeket hívták segítségül. A szabadkőművesek és rózsakeresztesek titkos páholyaiban állandóan a titkos tudományokról tanácskoztak, ezért találjuk a XVII. és XVIII. század alkimistáit gyakran a rózsakeresztesek páholyaiban. A misztikus alkimisták a tudományos fizikai és biokémiai kutatás helyett a misztikumban, asztrológiában, alkimista misékben keresték a titkok megoldását. Az alkímia idővel két részre tagolódott. Egyik része megmaradt az anyagnál, míg a másik a babona, szellemidézés áltudományába tévedt. A két irány helyenként keveredett. Olyan alkimistáknál is találunk teológiai és misztikus elemeket, akik az anyagi világ törvényeit magában az anyagban, és nem a földöntúli erőkben keresték. A misztikus alkímia oly messze esik már tőlünk, hogy megértése is alig lehetséges. Az alkímia előbbi része azonban nemcsak az arany és az életelixír után kutatott, hanem józan gazdasági célja is volt. A szkeptikus XIX. század az alkímia gondolatát, mint babonát elvetette (miután kimondták, hogy az elemek átalakítása nem lehetséges), és így az alkímia kétezer éves történetéből 1900 jut a hívőkre, száz a hitetlenekre. Napjainkban az izotópok, a radioaktivitás és atomenergia korában az elemátalakítást természetesnek tartjuk, hiszen a reaktorokban, részecskegyorsítókban, atom- és hidrogénbombában előttünk játszódik le. Az alkimisták egyik legfontosabb anyaga a higany volt. Raimundus Lullus katalán alkimista mondotta: „A tengert átalakítanám arannyá, ha higanyból lenne.” Nos, a modern atomfizikai laboratóriumokban sikerült a higany arannyá alakítása, persze alig mérhető mennyiségben. Ennek a radioaktív aranynak a felezési ideje (ami alatt fele mennyisége más elemmé, vagyis higannyá visszaalakul), 128