Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Művész mérnökök
bábut készítettek. Belseje üres volt, ha kinyitották, az álmélkodó néző elszörnyülködésére belülről hatalmas szegek meredtek ki. A nürnbergi vármúzeumban mutogatták, ez volt a híres „Vasmenyasszony” vagy „Vasszűz”. Az igazság az, hogy a bábu eredetileg pellengérnek készült, ártalmatlan büntetőeszköznek, melybe a notórius csavargókat csukták rövid időre. Ezt alakították át, és még azt a mesét is hozzáköltötték, hogy a Vasmenyasszony alatt akna volt, oda hullott le a kivégzett áldozat teste, amit azután a föld alatti folyó vize elsodort. A valóságban a vár alatt nincsen folyó, az egész bábu-mese kitalálás volt. Az örökmozgó (perpetuum mobile) évszázadokon át sok kitűnő agyú embert foglalkoztatott. Szerkezetet akartak készíteni, ami forog, dolgozik, ha egyszer forgásba kezdett, soha sem kellett hozzányúlni, míg szét nem kopott. Leonardo is tervezett örökmozgót. Az energia megmaradásának tételét a XIX. század közepén Mayer Robert német orvos fogalmazta meg, mely szerint energia nem vész el, csak átalakul, és semmiből csak semmit lehet nyerni, az örökmozgó képtelenség. Legismertebb, leggyakrabban felbukkanó ötlet szerint víztartályból lefolyó víz eleven ereje kereket hajt, ez szivattyút mozgat, ami az elfolyt vizet újból felemeli a tartályba és így tovább. A szerkesztők nem gondolták meg, hogy a kerék, szivattyú stb. mozgatása energiát kíván, munkavégzés szükséges hozzá. A súrlódást nem lehet kiküszöbölni, a levegő ellenállása is megmarad még a legjobban légritkított edényben is. A víz felemeléséhez munka szükséges. Modernebb változatban a víz helyett sűrített levegő, vagy éppen dinamó és akkumulátor szerepel, de ezekre — és minden energiahordozóra — érvényes, amit mondottunk. Régi órákban — például Biirgi híres csillagászati óráiban — a leereszkedő súlyt rugó emeli fel. A rugót kézzel felhúzták, és a kibontakozó rugó időnként felemelte a súlyt. A régi mesterek azért készítették ezt a „komplikációt”, mert a súlyhajtás sokkal egyenletesebb járást biztosít, mert a súly nem veszíti tömegét, míg a rugó kibontakozva gyengül. Az órában a kicsiny súlyt nagy, erős rugó húzta fel, ezzel fokozták a pontosságot és „komplikációt”, ami a régi mesterek szívügye volt. A gépek világának furcsaságaival köteteket lehet megtölteni. A sokféle ötlet közül egyet bemutatunk. Malom, amit nem szél, vagy víz hajt, hanem az emberi erő. Nem taposómalomról, vagy kézi meghajtásról van szó, dehogy. Az elmés szerző szerint a malomban, malomlépcsőn felballagó zsákhordó emberek hajtják a malmot azáltal, hogy miközben teherrel a vállukon a garat felé mennek, a korlátul szolgáló kötélnél fogva felfelé húzzák magukat. A kötél enged s közben nagy, függőleges motollát forgat. Ahogy az emberek haladnak, karokba, küllőkbe kapaszkodva segítik magukat felfelé és ezzel hajtják a malmot. Tehát nemcsak azzal végeznek munkát, hogy a terhet felcipelik, hanem a felcipelést hasznosítják további munkává. A terv Jacob Bessoni 1595-ben megjelent művéből ismeretes. A leírás és kép mutatja, hogy a régi szerkesztő mennyire nem látta tisztán a jelenségeket. Egy malomkő forgatásához és ahhoz, hogy őrölni tudjon, több lóerőnyi teljesítményre van szükség. Ember, a legnagyobb megerőltetéssel sem tud — egy percig — fél lóerőnél többet teljesíteni. Ha felfelé megy, saját tömegének — súlyának — felemelésével is munkát végez, nem nyer tehát semmit azzal, hogy a korlátba kapaszkodik. Ha viszont a korlát elmozdul, nem tudja felhúzni magát.
