Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Fények a sötétség századaiban
Az iránytű lapja, a szélrózsa, eredetileg valóban a fontos szélirányokat mutatta. A régi tengerész ugyanis sötétben, ködben elsó'sorban a szél után tájékozódott. Az évszaknak megfelelően ismerték a szélirányokat, a hajóutakat ennek figyelembevételével tervezték. India és Dél-Afrika között például szabályos hajóforgalom volt, az év egyik szakában az indiai hajók vitték az iparcikkeket, fűszert Afrikába, ahonnét a szelek megfordultával aranyat, elefántcsontot fuvaroztak hazájukba. A szemüveg Az ókori, középkori tudós, ha szeme elgyengült, tanulmányait alig folytathatta, a kódexíró szerzetes letette az ecsetet. Csak nagy erőltetéssel, óriási betűket rajzolva tudtak tovább írni. Erős fény némileg enyhített a nehézségen, de mit csinált a középkori író a sötét, hosszú téli estéken gyertya, vagy mécses fényénél? Szükség volt tehát valami segédeszközre, amely a látást megkönnyíti. Néró császár a cirkuszi játékokat csiszolt smaragdon át nézte. Nem valószínű, hogy látásának megjavítására használta, inkább hihető, hogy a tűző itáliai napfényt tompította a zöld kristállyal. A legrégibb ismert, lencse alakúra csiszolt hegyikristály lencsék Trója romjai alól kerültek elő. Az i. e. 2300-ból való lencsék csiszoltak, fényezettek, de hogy ékszerül használták-e, vagy nagyításra szolgáltak, nem tudhatjuk. Az ókori üvegművesek tudták, hogy fémoxidok, különösen az ólom oxidja, üvegbe keverve a fénytörést, csillogást fokozza. A svédországi, római, görög stb. ókori leletek arról vallanak, hogy az egyszerű nagyítót, a fénygyűjtő optikát nagyon régen ismerték. Egy 1352-ből való miniatúra író szerzetest mutat; a barát szemüveget hord, melynek szerkezete a pár évtizeddel ezelőtt divatos „cvikker”-re emlékeztet. Szinte mulatságos, mennyi próbálkozás után sikerült csak megfelelő szemüvegkeretet és tartószerkezetet kialakítani. Eleinte a kalap szélére erősítették. A kalap pereméről lógott le a szemüveg. így csak feltett kalappal tudtak olvasni. Később bőrszalagba nyílást vágtak, és az üveget úgy hordták, mint az álarcot. Az első fémkeretes szemüveg „nyerge” nem rugózott, éppen csak ráhelyezték az orra, ahonnét a legkisebb mozdulatra lepottyant. A XVI. századtól kezdve a fülhöz erősítették, és azóta a szemüvegek számtalan alakját próbálták ki. Rövid használatra idősebb hölgyek még ma is nyeles szemüveget — lornyont — hordanak maguknál, finom láncon a nyakba akasztva, hogy mindig kéznél legyen. A szemüveg feltalálóját nem ismerjük. Az egyik feltalálójának Roger Bacont (1214—1294), „Doctor Mirabilis”-t, a Csodálatos doktort tartják. Oxfordban élt, korának legsokoldalúbb tudósa volt, fizikával, kémiai kísérletekkel foglalkozott és ezért — a középkorban vagyunk — ördöngösséggel vádolták. Alhazen arab szerző munkáját a XIII. században Vitello latinra fordította, s ezt a munkát Bacon jól ismerte. Egyszerű nagyítóról is szó esett ebben a könyvben, és valóban nem lehetetlen, hogy a sokat író-olvasó Bacon az egyszerű nagyítóból 101
