Pető Gábor Pál (szerk.): Tudományos breviárium (Budapest, 1971)

Március

Március 21

A tavasz ünnepe

A földművelő népek életében sorsdöntő a vetés, illetve az aratás kezdetének meghatározása. Ezt az ókori népek a csillagok és a Nap égi helyzetéből állapították meg előre.

Az év folyamán alkonyat után mindig más és más csillagképek látszanak feltűnni az égen, és változik a Nap delelési magassága is: az északi félgömbön júniusban delel a legmagasabban, decemberben a legalacsonyabban — s ezzel együtt változik a nappal és az éjjel hossza is. Amikor a Nap pontosan keleti irányban kel és nyugaton nyugszik, a nappal és az éjszaka azonos hosszúságú. így tehát az egyszer pontosan kijelölt kelet-nyugati irányból — amit pl. az egyiptomiak az égtájaknak megfelelően épített nagy piramisok megfelelő alapélei segítségével állapítottak meg — minden évben meg lehetett határozni a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek időpontját.

I. e. 46-ban, a Julius Caesar-féle naptárreform idején a tavaszi napéjegyenlőség napja március 25-re esett. Az ezen a napon rendezett ősi, „pogány” tavaszi termékenység-ünnepek maradványait őrzi a katolikus egyház által megtartott Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) ünnepe.

A régi zsidók a Peszah-ünneppel kezdték az aratást. Ez a mi húsvétunk őse. A zsidó,, hús vétót” — minthogy ők részben a Nap, részben a Hold járása szerint alkották meg naptárukat — a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltekor tartották. De ez az ünnep is csak folytatása volt más, régi „pogány” napistenek (pl. Tammuz vagy Adonisz) feltámadás-ünnepének, ekkor „győzött a világosság a sötétség felett” (a hosszabbodó nappalok révén).

A Julián-naptárban figyelembe nem vett kis hibák összegeződése folytán (1. október 29-i cikkünket — A szerk.) a tavaszi napéjegyenlőség március 21-re tolódott előre, és a Gergely-naptárban, amelyet ma használunk, többnyire erre a napra esik a csillagászati tavasz (vö. a „meteorológiai tavasz”-szal, március elsejével. — A szerk.) kezdetének, a tavaszi napéjegyenlőségnek a napja.

P. T. A.