Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)

II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840

legény, az 1786-os pedig a legények közötti ilyen különbség tételt kívánta megszüntetni.221 Hazánkból mind ez ideig nincs adatunk, de az általános helyzetből következtetve, nem is valószínű, hogy volt komolyabb ellentét. E problémát azután a 18. század vége felé a mindkét módszert felváltó sokszoros sajtolás, majd a hengersimító oldotta meg. — Nagyobb malmokban még egy munkakörben dolgozhatott a legény: ún. malomügyelő (Mühlbereiter) lehetett. Felügyelt a zúzó működésére, az anyagkészítésre és a szárításra. Hazánkban kivételes foglalkozás.

A legényeknek bizonyos napi munkamennyiséget kellett teljesíteniük. Már a 16. században kialakult a napi „norma”, amely a 18. századig alig változott. A német területeken a 17—18. századi gyakorlat szerint a mester nem kényszeríthette a legényt ennek elvégzésére, mert annak bizonyos jogai voltak a mesterrel szemben (1. később részletesen), de sem hazánkban, sem Ausztriában nincs erről tudomásunk.222

A legény felvételének az osztrák tartományokban a 18. században a szakmai elégtelenségen kívül akadálya lehetett az, ha katonai szolgálatra annak idején önként jelentkezett. A munkát kereső legény, végleges felvétele előtt, hazánkban és Ausztriában általában 14 nap próbaidőt szolgált. Ez idő alatt a mester megismerhette szakmai felkészültségét, és a legény becsületességéről, jó magaviseletéről előző munkahelyéről felvilágosítást szerezhetett, amit a bizonyságlevél adása már feleslegessé tett. —- Ez más mesterségnél is szokásos volt. — Ha a legény megfelelt — általános szokás szerint —, társpoharat kapott, vagyis felvételét megünnepelték a mester számlájára, hazánkban, % pint (0,72 1) borral, vagy 1 pint (1,42 1.) sörrel.223

Egy-egy malomban, működési lehetőség szerint, több legény is dolgozhatott. Hazánkban a 18. századig átlagosan 1—3, a 19. század elején a közepes malmokban 5—6 volt a létszám.224 — A legény munkaidejére, munkabérére vonatkozó adatokat később ismertetjük.-с A felmondás gyakorlata nem volt egységes. A német szokástól eltérően hazánkban és Ausztriában a mesterek sokszor nem engedték el a legényt. Ilyenkor azt mondta a mester: „Nem adom neked köszöntésem és eleresztésem,” Ha a legény mégis elment, búcsú nélkül távozott, a másik helyén ezt be kellett volna vallania. S ha kitudódott, a szokás szerint nem volt szabad munkát adni neki, hanem vissza kellett küldeni. Mindkét fél álláspontja érthető, részigazság itt is, ott is, sok huzavonára adott alkalmat. Az 1756-os és 1786-os rendeletek és átírásaik ismételten előírják, hogy a legény szabadon mehet egyik malomból a másikba.225 A felmondási kérdés szabályozását papírkészítőink régi kíván106