Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)

1. A szénkémia fejlődése hazánkban a felszabadulásig

Ma, amikor a meleg brikettezés hosszú csipkerózsika álom után, mint a formakoksz gyártásának első lépcsőfoka, külföldön újra az érdeklődés középpontjában áll, úgy véljük, érdemes a Tüzelőszerkísérleti Állomás kutatóinak említett megfigyelésére a figyelmet felhívni.

Azt a lehetőséget, hogy az Állomáson a brikett-technikai kutatások mellett igen részletes extrakciós kutatásokat is végeztek, Hankiss felhasználta arra, hogy a kötőanyag nélküli brikettezhetőségnél a bitumen szerepének tisztázására is végezzenek kísérletet. A szén bitumenjének kötőerejéről című munkájában tatabányai, illetve pécsi szénnel végzett kísérletek tapasztalata alapján konklúzióként megállapítja, hogy a szenek közötti lényeges különbségek a kötőanyag nélküli brikettezés szempontjából nem a bitumenük minőségében, hanem a szén fő tömegének, azaz a huminanyagoknak eltérő fizikai és kémiai sajátságaiban rejlik [65].

Végül meg kell említeni, hogy a Tüzelőszerkísérleti Állomás kutatói tudományos alapossággal foglalkoztak a hamu-alkotóknak fajsúly szerinti szeparálással, ill. flotálással történő eltávolításával [128, 129], és ezzel kapcsolatosan a hamu megjelenési formáival [62, 127]. Noha e területeken nem tekinthetjük őket kezdeményezőknek — Györki a hazai szenek flotálhatóságát a 20-as évek elején részletesebben és félüzemi kísérletig bezárólag vizsgálta [55], a hazai szenek dúsíthatóságára vonatkozóan pedig Finkey is végzett előttük vizsgálatokat [17] —, elméleti cikkeikben Móry és Hankiss a szén anorganikus alkotórészeire vonatkozóan rendkívül korszerű álláspontot képviseltek, és azok sokáig idézett forrásmunkául szolgáltak a hazai szakembereknek. Ki kell emelni például, hogy MÓRY (1927-ben!) röntgenátvilágítással állapította meg a meddővel átszőtt szenekben a meddős szemcsék méretét, Hankiss pedig a magyar szakirodalomban elsőnek mutatott rá arra, hogy a szén hamuja, ill. salakja szeneink esetében a valóban benne levő anorganikus komponensekkel messzemenően nem azonos. Ez az immár 40 éves megállapítás — sokszori idézés és az újabb részletes idevágó hazai vizsgálatok ellenére — még ma sem ment át kellőképpen a gyakorlati szakemberek tudatába, pedig a hamuval kapcsolatos helyes következtetések levonása szempontjából ez rendkívül kívánatos lenne.

Mint figyelemre méltó további gyakorlati eredményt kell még megemlíteni, hogy a fajsúly szerinti szeparálási kísérletekben Móry és Péter nemcsak szenet, hanem félkokszot is vizsgált, és azt igen jól — az eredeti szeneknél jobban — dúsíthatónak találta. Hasonló kutatásokat tudomásunk szerint azóta sem közöltek, pedig ez esetleg az iszapképzésre hajlamos, nem sülő szenek dúsításánál előnyös kombináció lehet.

Negatív eredmény leközlésével is találkozunk a szénkísérleti közleményekben, így Móry Béla Kishőmérsékletű lepárlás nyomás alatt című tanulmányában két hazai szénnel 10, ill. 30 atm nyomáson végzett ilyen lepárlási kísérlet alapján kimondja, hogy e műveletnek a kokszminőség és kátrányminőség szempontjából az adott szeneknél különösebb előnye nincs [124]. Ugyancsak — érdemleges eredmény nélkül — vizsgálta Móry a lepárlási kátrány jobb értékesítbetősége érdekében a fenolok foszforsavas desztilláció útján történő elbontását [123].

Az igen szép eredményekkel járó 1925 — 27 évek után azonban az alapkutatás-jellegű munka a Tüzelőszerkísérleti Állomáson pénzügyi fedezet

45