Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)

1. A szénkémia fejlődése hazánkban a felszabadulásig

A kutatások eredményeként a Salgótarjáni Kőszénbánya RT érdekeltségéhez tartozó várpalotai UNIÓ Bányászati és Ipari RT már 1929-ben bevezette a Fleissner-féle ahidráló eljárást, a Mátravidéki Szénbányák RT pedig a rózsaszentmártoni lignit nemesítésére a György-féle eljárást. Ez az utóbbi, hazánkban kifejlesztett technológia nem nagynyomású gőzzel, hanem nyomás alatt túlhevített vízzel kezeli a szárítandó szenet, és ezzel a kezeléssel hasonló eredményt ér el, mint a Eleissner-féle eljárás [51, 86, 132, 201]. A rózsaszentmártoni lignit víztelenítő azonban nem tudott a kísérleti üzemelésen túljutni.

Bevált viszont, és még ma is működő nagyüzemmé fejlődött a várpalotai ahidrálás. Ezen üzem technológiájával kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a Fleissnee által Köflach-ban alkalmazott 12 atüs gőzzel való kezelés helyett elsőként a világon 20 atüs gőzt használtak, ui. kisebb nyomással a 46% nedvességű lignit víztartalmát csak 21%-ra tudták csökkenteni. Ez úton 18% nedvességtartalmú és 4300 kcal fűtőértékű terméket állítottak elő.

A szakaszos berendezés ciklusa 3 és fél óra volt az alábbi megoszlás szerint:

0,5 óra előmelegítés,

1,5 óra gőzölés,

0,5 óra feszültség csökkentés,

0,5 óra evakuálás 80%-os vákuummal,

0,5 óra ürítés és újratöltés.

Az ahidráló mű teljesítménye Jakobovits [72] szerint az 1931-es bővítés után napi 480 t ahidrált szén volt; egy autokláv töltése 22 m3 = 15,5 t nyersszén volt, amiből kb. 10 t ahidrált szenet nyertek. A 10 t ahidrált szén előállításához 3800 kg 20 atm túlnyomású gőz kellett, melynek segítségével a sarzs víztartalmát kb. 5500 kg-mal csökkentették.

A várpalotai ahidráló mű jelentőségét fokozta, hogy a háztartási célokra nehezen értékesíthető 6 — 20 mm szemnagyságú termékére kidolgozták és Péten megvalósították a Szigeth - Didier-rendszerű ammónia-szintézisgáz gyártást [207, 208].

Magyarországon a nyilvánvaló igény ellenére, a 30-as évek elejéig nem volt nitrogénműtrágya-gyártás, és egy ilyen üzem telepítésének tőkeigénye meg is haladta a hazai magánvállalatok lehetőségeit. A 20-as évek végén azonban sikerült a Salgótarjáni Kőszénbánya RT-nek megszerezni az állami támogatást arra, hogy az érdekeltségéhez tartozó várpalotai szénvidék szenére sikeres működés esetén, állami tulajdonba átmenő ammóniagyárat létesíthessen.

Az alkalmazásra kerülő technológiának a kor műszaki színvonalán nem kis feladatot jelentő kidolgozására a Salgótarjáni Kőszénbánya RT a vele érdekközösségben álló társaságokkal létrehozta a Magyar Ammóniagyár Részvénytársaságot. E részvénytársaság magára az ammóniaszintézis megoldására, az ammónia továbbfeldolgozására, ill. a szintézisgáz finomtisztítására vonatkozóan, partnereinek külföldön már jól bevált technológiáit alkalmazta; szintézisgáz előállítására pedig — igaz, hogy ez esetben is külföldi segítséggel (a Didier-céggel együttműködve) — teljesen újszerű