Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)
1. A szénkémia fejlődése hazánkban a felszabadulásig
A barnaszénből történő generátorgáz-gyártása során a szén kátránytartalma is a gázba jut. A kátrányt a régebbi generátortelepeken általában nem nyerték ki, sőt számos gyakorlati szakember a gáz kátránytartalmát a lángkemencék teljesítménye szempontjából előnyösnek tartotta, mondván, hogy a gáz világító jellege fokozza a hőátadást, továbbá az esetleges kátrányleválasztás miatt szükséges gázhűtés s a kátrány- és benzinleválasztás következtében beálló fűtőérték-csökkenés rontja a gáz kalorikus értékét. A szénből történő motorhajtó anyag gyártása lehetőségének felvetődésével azután élénk vita alakult ki a két tábor között, mely vitára vonatkozóan irodalomjegyzékünkre utalunk [44, 107]. Itt csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy a Koller-iroda gyakorlatilag a kátrányleválasztás mellett foglalt állást, ugyanis az általa szállított generátortelepeket mintaszerű kondenzációval szerelte fel, és kifejlesztette lepárló-feltétes generátortípusát. E generátortípus lehetővé tette a gázáram egy részének a svélzóna előtti elvezetését, és ezáltal megakadályozta az esetleges kátrányveszteséghez vezető gáztúlhevülést.* A generátorgáz-gyártás során adódó kátrány azonban még megfelelő leválasztórendszer esetén sem jelenthetett elegendő vegyipari bázist, mivel volumene az elhelyezhető gáz mennyisége által korlátozott volt. Noha felvetődött külföldön is és hazánkban is a gondolat, hogy erőművi tüzelés céljára szolgáló gáz előállításhoz kapcsolják a kátránykinyerést [34, 52, 119], járhatóbb útnak látszott a külföldön is sok helyütt, elsősorban Németországban alkalmazott kis hőfokú lepárlás bevezetése. A kis, esetleg közép hőmérsékletű lepárlás a kigázosítás egy másik módja a nagy hőmérsékletű kokszolás mellett. Célja egyrészt a kátrány termékek minél bomlatlanabb és lehető legnagyobb mennyiségben való kinyerése, másrészt egy reakcióképes, füst- és korommentesen eltüzelhető szilárd maradék, a félkoksz előállítása. A kis hőmérsékletű lepárlás hazánkban jóval később indult meg, mint a külföldön. Nálunk ui. első jelentékenyebb ipari propagálójának Pfeiffer Ignác műegyetemi professzort tekinthetjük, aki laboratóriumi kísérletei alapján 1913-ban azt ajánlotta, hogy a vasúti talpfák telítésére (konzerválására) hazai kőszenekből állítsanak elő kátrányt. Az első publikálásra került vizsgálatsorozatot Freund Mihály végezte, aki már 1919-ben eredményes üzemkísérletet folytatott a tatabányai kőszénből nyerhető generátorkátrány célszerű feldolgozására, és kimutatta, hogy a generátorkátrány lényegileg a kis hőmérsékletű szénlepárlás termékeivel azonos. Továbbá laboratóriumban vizsgálta a hazai szenekből kinyerhető kátrány mennyiségét [25, 26, 29]. A szénlepárlás első hazai propagálói közül meg kell említeni még László Ernőí, a Magyar Kémikusok Egyesülete főtitkárát, aki cikkeiben és 1924- ben megjelent könyvében hívta fel a figyelmet a szénlepárlás révén nyerhető vegyianyagok, ill. nemesített tüzelőanyagok hazai jelentőségére. Munkáiban — a Műegyetem Kémiai Technológiai Tanszékén végeztetett vizsgálatokra támaszkodva — arra vonatkozóan is közölt adatokat, hogy több * A. Lissner, A. Thau: Die Chemie der Braunkohle. Band II. W. Knapp, Halle 1953. p. 370. 18
