Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Élete

1915-ben berukkoltam katonának, mint karpaszományos népfelkelő bakája a kolozsvári 21. honvéd gyalogezrednek. A harctérre nem kerültem ki, mert a kultuszminisztérium

1916-ban — még éppen idejében — kiigényelt a katonaságtól. Három építésztársammal megbízást kaptunk az új (és utolsó) magyar király koronázásának alkalmára a budai vár ünnepi díszítéseinek tervezésére és kivitelezésük vezetésére. A koronázás aztán december 31-én megtörtént.

1917- és 1918-ban, mint állami ösztöndíjas, Konstantinápolyban a bizánci és török városépítészettel ismerkedtem, aminek eredménye a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet kiadásában 1918-ban megjelent Sztambul című várostörténeti és építészeti tanulmányom.

Törökországból 1918 őszén kerültem haza. Már várt reám tanári kinevezésem az Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére. Katedrámat 1919-ben kellett volna elfoglalnom.

Itthon, Sztánán értem meg — az immár háromgyermekes családapa — az összeomlást, az őszirózsás októberi forradalmat és Erdélynek Romániához való csatolását.

Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészi tevékenységem újrafelvételének jó reménységét — ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában — de itthon. A döntés nehéz volt. Végül is ezt írtam az Iparművészeti Főiskola egykori igazgatójának, Gróh Istvánnak: ... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten ... És itthon maradtam.

Ez az elhatározásom egyúttal pontosan meghatározta a továbbiakban kettős feladatomat az új helyzetben: a semmiből a magam új és lehetőleg független egzisztenciájának kiverekedését és passzivitásba ájult magyar népünk életre ébresztésének, emberi és nemzeti jogaiért kiállásának munkálását.

... Az impériumválfozás (1919) utáni első években — miután tervező építészi munkára legalább egyelőre még kilátásom sem lehetett — a legkülönbözőbb munkaterületeken s alkalmi munkákkal teremtettem elő a mindennapi kenyérre valót. Voltam műszaki rajzoló, nyomda-grafikus, illusztrátor, plakátrajzoló, újságíró, házilag előállított képes könyvkuriózumok írója, illusztrátora, szedője, nyomtatója, könyvkötője és elárusítója. És voltam kertész-földmíves is. Végül újra próbálkoztam a szépirodalommal! 1921-ben megírtam első novelláimat, s hogy azt a Keleti Újság leközölte (és honorálta), a lap karácsonyi melléklete számára megírtam és illusztráltam első kisregényemet (A Gálok).

Ugyanakkor indult közéleti (kisebbségpolitikai) tevékenységem is. Beköszöntője egy röpirat volt (Kiáltó Szó. Írták Kós Károly, Paál Árpád, Zágoni István. 1920), mely az impériumváltozás valóságának tudomásulvételével egyidejűleg bejelentette a Romániához csatolt magyarság igényét a maga emberi és társadalmi életjogának elismerretésére és megvalósítására. Ezt nyomon követte a hívó szavunkra 1921 júniusában Bánffyhunyad piacára összesereglett népgyűlés, mely megalakította a romániai magyar nép első, radikálisan demokrata politikai szervezetét, az Erdélyi, illetve későbbi nevén Magyar Néppártot.

E kezdeti sikeres, de jórészt csupán Kalotaszeg magyar népét befoglaló megmozdulás élő erőtényezővé érlelésének és országos kiszélesítésének érdekében most már intenzíven be kellett kapcsolódnom a politikai publicisztikába is — és kiegészítésül, néhány politikai