Major Máté: Breuer Marcel - Architektúra (Budapest, 1970)

Rövid értékelése

r

i

Rövid értékelése

Ismét — amint ezt P. L. Nervi kismonográfiájánál is tettem — hosszasan idéztem Breuer építészetszemléletének legteljesebb összefoglalását, a három és fél évtizeddel ezelőtt elhangzott zürichi előadást. Igaz, hogy — aminteztmár többször leszögeztem — számomra mindigazvolta döntő, amita művész csinál, s nem az, amit elméletként művei magyarázatául elmond. Hiszen még nagy művészek esetében is előfordul, hogy teóriáik inkábbfélrevezetnek, mint közelebb visznek művészetünk megértéséhez. Breuernél azonban más a helyzet. Ezafiatalkori vallomása az új építészetről — leszámítva az eredeti fogalmazás és a fordítás zökkenőit — értelemszerűségében tökéletesen fedi a Bauhaus szellemét, teljesen harmonizál Gropius elveivel, és — lényege szerint — ma is érvényes. Breuer maga is érvényesnek tartja. Legutóbb (1968-ban) a legnagyobb amerikai szakmai kitüntetés, az AIA aranyérmének átvételekor mondott rövid köszönőbeszédében sem vallott mást, és érvényességét eddigi életművével sokszorosan igazolta.

Szemléletét — előadásának hasonló, de rövidebb idézésével — egyszer már ismertettem (az Alkotás 1947. évi I. folyamának 9—10. számában), s akkor is leszögeztem egyetértésemet — kivéve abban, amit az építészet politikamentességéről állít. Persze ő maga sem abszolutizálja ezt az állítását, hanem arról beszél, hogy vannak az építészetnek olyan objektív (elsősorban anyagi) „indítóokai” is, melyek valóban függetlenek a társadalmi rendtől, a politikai meggyőződéstől, bár — s ez is tény — a politikamentesség elvét nemcsak ezekre vonatkoztatja. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az előadás megírása és elmondása idején még a Bauhaus legbaloldalibb építészeinek gondolkodását is megzavarta, hogy épp akkor, a történelem különös fényeként, a Szovjetunióban és Németországban mondhatni egyszerre, merőben ellentétes társadalmi, politikai bázison, erősen különböző konkrét érvekkel, és nagyon közeli okokból, szembefordultak az új építészettel. Nem lehet tehát csodálni, ha e meglepetés sokkjában szinte elkerülhetetlen védekezési formulaként kínálkozott a politikamentesség elvének hangoztatása.

Nem akarom külön-külön felhívni a figyelmet Breuer több más megállapításának fontosságára, de az egésznek elfogulatlan újra meg újra átolvasását elsősorban azoknak ajánlom, akik még ma is az obiigát ellenérvekkel „harcol”-nak a Bauhaus és az új építészet ellen — éspedig olyanféle megállapításokkal, hogy a Bauhausnak „nem volt világnézete”, hogy a Bauhaus-munka fő hajtóereje a polgár-rettentés volt és nem az építészet-művészet