Dercsényi Balázs: Árkay Aladár - Architektúra (Budapest, 1967)
Élete és művei
A világháború „kényszer pihenője" közben sokat dolgozott, és két jelentős pályázatban rögzítette gondolatait, keresve az új funkciónak megfelelő építészeti megoldásokat. Míg Magyarországon az első világháború után törés jelentkezett az építészet fejlődésében, ugyanakkor Nyugat-Európában — a vesztes országokat is beleértve — 1920 és 1930 között nagyarányú fejlődés tapasztalható. Vizsgáljuk meg, hogy mi az oka a hazai építészet hanyatlásának. 1906 és 1919 között Magyarországon kialakul az új szemléletű építészet. Ha az építészek zöme nem is követte a fejlődést, számos olyan jelentős középület, villa, lakóház és lakótelep épült, melyet korszerűnek tekinthetünk — még ha nemzetközi mértékkel mérünk is. Ugyanakkor néhány alkotás, elsősorban Lajta Béla, Medgyaszay István és a Vágó testvérek művei a nemzetközi élvonalba is beillenek, bizonyos vonatkozásban szinte megelőzve az európai fejlődést. Az első világháború négy éve viszont teljes gazdasági romlásba vitte az országot; a Tanácsköztársaság elleni támadás, majd a fehérterror tovább zilálta, rontotta a helyzetet. A Tanácsköztársaság sokat tett az építészet fejlődéséért. A számtalan probléma között megoldotta az építész-oktatás kérdését is: 1919 áprilisában új tanszékek felállításáról gondoskodott a közoktatásügyi népbiztosság. E tanszékek vezetői Éber László, Hikisch Rezső, Kozma Lajos, Lessner Manó, Málnai Béla és Pogány Móric voltak. Ezzel megszűnt az eklektika bázisát jelentő építészettörténeti tanszékek monopóliuma: önálló tervezési tanszékek alakultak. Természetesen a 133 nap — melyből a legtöbb az ellenséggel való harcban telt el — nem hozott eredményeket, de egészséges művészetpolitika körvonalait vázolta. A Horthy-rendszer eltörölte a Tanácsköztársaság összes intézkedését. így a műegyetemi reform sem maradt meg. A szocializmus elleni harcban az új rendszer politikusai felléptek minden modern, így a modern építészet ellen is, mert azt a Tanácsköztársaság próbálta meghonosítani. De felléptek ellene azért is, mert a Szovjetunióban is a modern építészet képviselői alkottak, és a modern építészet kezdett terjedni a szomszédos „utódállamokban” is. A szovjetellenesség, a szocializmustól való félelem, a kisantanttal való szembenállás művészetpolitikai vetülete abban mutatkozott meg, hogy a modern művészet minden próbálgatását mereven visszautasították. Számos olyan pályázatról tudunk, ahol a modern terveket az első selejtezés során kiszórták, mert modern, „szovjet” stílusban születtek. E korszak társadalmi vezetőrétegének olyan művészet kellett, mely kifejezte magyarkodó politikáját, segítette az egyházi pozíciók tartását és a magyar nemesség dicső múltjára emlékeztetett. így érthető, hogy az állami építészet historizáló: a XVIII. századi barokk, a Mária Terézia-kori művészet formakincsét eleveníti fel és alkalmazza. Ebben a stílusban keletkeznek a nagy középületek, de a vidéki rendőrkapitányságok, egészségházak is. Mi sem jellemzőbb az eklektika mindent elöntő új hullámára, mint az, hogy Szekfű Gyula a két háború közti magyar korszakot a „neobarokk társadalom” korának nevezi. A háború utáni első évtizedben kevés alkotás született. Gazdasági helyzetünk igen labilis volt, és ez lehetetlenné tette minden nagyobb arányú tőkebefektetés létrejöttét. Az a kevés alkotás, ami született, az is mind az építtető ízlését tükrözte. A tervezők — a kevés munka miatt — kénytelenek voltak minden alkalmat megragadni, minden kívánságot teljesíteni. A megrendelők szinte kivétel nélkül historikus stílusban terveztettek, építtettek. Erősen gátolja
