Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)
A világot jelentő szalagok
A VILÁGOT JELENTŐ SZALAGOK A péklegény, akit Baird angol kutató egy reggel az utcáról felvitt a laboratóriumába s ott pénzzel és jó szóval rávett, hogy a televízióberendezés lencséje elé álljon, valószínűleg rettenetesen megijedt, amikor egy bélyegnagyságú ablakban egyszer csak megpillantotta saját képmását. Ez azonban semmivel sem kisebbíti dicsőségét: ő volt az egyik legelső7 élő televízió-szereplő. Ugyanis akkoriban még többnyire holt tárgyakkal dolgoztak, éspedig jó okkal: sokkal könynyebben voltak „kezelhetők”, mint az élő színészek, akiknek türelmét kemény próbára tették az órák hosszat tartó próbálgatások, s akik a gúnyos megjegyzésekkel sem takarékoskodtak, ha a dolgok nem mentek egész simán. Így azután babák, játékmackók, ollók, kulcsok lettek az első televízióközvetítések „sztárjai”. Emellett azonban főleg diapozitíveket és filmszalagokat használtak a kísérletekhez. Némelyik filmet olyan kitartással forgatták — nemegyszer hónapokon át —, hogy világhírre tettek szert, mint például a kontraszthatás céljából fekete fürdőruhába öltöztetett két fiatal hölgy, akik az egykori birodalmi posta televíziókísérletei alkalmával a szükségletnek megfelelően 30 vagy 90 sorra „felbontva” mosolyogtak a televízió-készülékek ablakaiból. Az elektronikus felvételi technika megszületése sem száműzte a stúdióból a filmszalagot és a diapozi-85