Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)
Fönt a tetőn
mint az irányítás nélküli, a „körvételt” szolgáló antenna esetében. A televízióhoz viszont éppen minél nagyobb vételi teljesítményre és nagy vételi feszültségre van szükség. Hogy a rádióvételhez nincs szükségünk irányantennára, annak mindenekelőtt az az oka, hogy minden irányból venni akarjak az adásokat. A televíziónál ezzel szemben majdnem minden esetben csak egy, legfeljebb két állomásról van szó. A további ok az, hogy az irányantenna méretei a hullámhossztól függnek. A rádióvevőnek az összes lehetséges frekvenciákat fognia kell, s így nyilvánvaló, hogy nem használhatunk olyan antennát, amelyik csak bizonyos hullámhosszakon működik jól. Ezenkívül a közép- és hosszúhullámok tartományában az irányantennák olyan méretűek lennének, hogy egyetlen rádióhallgatónak sem volna módjában felállítani őket. Ezzel szemben a televíziónál (és az ultrarövidhullámú rádiónál is) aránylag kisméretű antenna is megfelel. A hullámhossztól való függésnek itt nem sok szerepe van, hiszen az adók száma csekély, és a televíziós sáv aránylag kis frekvenciatartományt ölel fel. A legtöbb televízióantennának közös őse van, az úgynevezett félhullámú dipól, amelyet már Heinrich Hertz használt a kísérletei során. A félhullámú dipól nem más, mint egy egyenesen kifeszített huzal vagy egyenes fémrúd, amelynek hossza a veendő adóállomás hullámhosszának felével egyenlő. A féihullámú dipól fő vételi iránya merőleges az antenna hosszanti kiterjedésének irányára. Az ettől a vonaltól oldalt eső adókat ez az antenna már nem veszi olyan jól. Azokat az állomásokat, amelyek a dipólantenna meghosszabbításának irányába esnek, egyáltalán nem lehet fogni. Nagyon ismertté vált a félliullámú dipól egyik változata. A ..hajlított dipól” szintén fél hullámnyi hoszszúságú, de ennek a huzal- vagy csőszalagnak az alakja két egymás mellé helyezett hajtűre emlékez-4 A távolbalátás 49
