Conrad, Walter: A távolbalátás - Élet és Tudomány kiskönyvtár 23. (Budapest, 1962)

Minél magasabb, annál jobb

sát is figyelembe kell venni. Ezen egyébként többek között azzal is segíthetünk, hogy a határ közelében működő állomásokat irányantennával szereljük fel, vagyis olyan antennával, amely főleg meghatározott irányokba — ez esetben az ország belseje felé — sugároz.

Űjabb nehézségek adódnak viszont abból, hogy a földfelület éppenséggel nem „eszményien sík”. Az ultrarövid hullámoknak a fénnyel rokon magatartása miatt „árnyékokkal” kell számolnunk. Ezek hegyvonulatok mögött vagy völgyekben jelentkeznek, és további állomások felállítását teszik szükségessé. Úgyhogy a hegy es-völgy es országok televízió-ellátása (gondoljunk Svájcra vagy Észak-Olaszország egyes tájaira) az elméleti és gyakorlati szakembereknek egyaránt alapos fejtörést okoz.

Még kevésbé tagolt területeken is vannak kisebb szakaszok — völgykatlanok, folyóvölgyek stb. —, amelyek esetleg a legközelebbi nagyadó televízió-árnyékában fekszenek és nem vehetik annak adásait. Ebben az esetben is megtalálták a kivezető utat: minthogy a magaslatokon majdnem mindig kifogástalan a televízióvétel, a legközelebbi adót „odafent” állítják föl, és műsorát egy második antennán át továbbítják az árnyékban fekvő területre. Ez az eljárás hasonlít ahhoz, amikor egy lámpa fényének irányát tükör segítségével éles szögben megváltoztatjuk.

Manapság két módszert alkalmaznak. Az egyik az, amikor a felfogott ultrarövid hullámokat felerősítik, és ugyanazon a frekvencián küldik a völgybe, amelyet a televízióadó használ. Ez ott válik be, ahol nagyon kis területet — mondjuk egy falut — kell bevonni a televízióhálózatba. Ez az eljárás egyszerű, de nem veszélytelen: ha a váltóantenna által kisugárzott hullámokon kívül az adóból közvetlenül érkező hullámok foszlányai is bejutnak a völgybe (ami például a völgyoldalakban előfordulhat) zavarok lépnek föl, és a vétel lehetetlenné válik.

44