Bödők Zsigmond: Nobel-díjas magyarok - Magyar talentum (Dunaszerdahely, 1997)

Akik megérdemelték volna… - A marslakók inváziója avagy a magyar jelenség

lágnak? Többen a századforduló magyar középiskolai rendszerében és a kreativitásra ösztönző tanárok munkájában látták a sikeresség forrását, mások a magyar nyelv logikus felépítésében, rendkívül árnyalt kifejezési módjában és annak a gondolkodásra visszacsatolódó hatásában vélték felfedezni a jelenség magyarázatát. Voltak, akik a génekre hivatkoztak, megint mások a történelem során oly sokszor lekaszált magyarságra, a visszavágott gyümölcsfa szívósabb és termőbb hajtások kinevelésének biológiai példáját hozták fel. Nos, bárhol is találtatik meg majdan a „magyar jelenség” értelmezése, mi most a bölcs önmérséklet vezérelvét szem előtt tartva próbáljuk meg a továbbiakban a 20. század azon jeles magyar tudósait felvonultatni, akik eredményeikkel, felfedezéseikkel olyan jelentős mértékben járultak hozzá az emberiség előrehaladásához, hogy egyetemes mércével mérve is kiérdemelhették volna a legmagasabb tudományos elismerést, a Nobel-díjat. Mivel a jeles díjat csak 1901 óta ítélik oda, mi is csak erre az időskálára szorítkozunk. Jóllehet, az efféle tallózás során óhatatlanul fellép a szubjektív megítélés veszélye, ám a következőkben a legmagasabb rendű tudósaink sorába emelt egyének tudományos érdemeit sem túlértékelni, sem pedig alábecsülni nem áll szándékunkban. Az így kialakított tabló mégis hiányos lesz, sokan maradnak ki belőle, ugyanis nem nyílik alkalom azoknak a nagyszerű mérnökembereknek és feltalálóknak az ismertetésére, akik ugyan nem tártak fel alapvető fizikai vagy kémiai törvényszerűséget, „csak” feltalálták a dinamót, a xerográfot, a karburátort, a transzformátort és még

104