Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

II. Gazdasági élet

letét is kielégítették sok helyen a fazekasok. Pl. Gyöngyösön egész utcát foglaltak el, a Fazekas utcát. Ugyanitt a csapók és szűrposztókészítők a Csapó utcában laktak. A textilipar általában nem jutott magasabb fokra. Jobbára a silányabb minőségű abaposztót, vásznat és gyolcsot gyártották. Bártfa a gyolcs-iparban, Kassa a barchent-iparban vezetett. Elterjedt iparág a kardcsiszároké, pl. Budán, Kassán, Bártfán. Fontos iparág volt az ötvösség. Mindezek azonban általában kisméretűek, egy-egy mester műhelyére korlátozódó vállalkozások. Kooperációval csak a textiliparban találkozunk, így a pozsonyi posztósokéval és a bártfai gyolcsosokéval a XV. században.

Az ipari fejlődéssel együttjárt az egyes iparágakon belül a munkamegosztás és specializálódás. Erre mutat pl., hogy Budán a XV. század elején 58, Sopronban a század közepén 52 elkülönült ipari szakmát tartottak számon. Tanult kézműveseket főként a városokban és a nagyobb mezővárosokban találunk. A falu szükségleteit inkább a jobbágy-iparos, kovács, bognár, csizmadia, kádár stb. elégítette ki. A városi ipar jellegét a szükségletek és a vidék nyers anyagviszonya* határozták meg. A fontosabb ruházati iparágak a nagyobb városokban általában képviselve voltak. Úgyszintén a háztartási cikkek és szerszámok előállítói is, mint az asztalos, ács, kerékgyártó, kovács, szíjgyártó. Ezen kívül egy-két mészáros, sütő, a nagyobb városokban húsvágók és pékek. A nagyobb felkészültséget igénylő mesterségek űzői több helyen hosszú ideig főként a királyi városok német kézművesei közül kerültek ki. így: posztós, üveges, ón-, rézműves, késes, ötvös, kőműves stb. A finom posztóipar jobbára Brassó, Szeben, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Pozsony kisszámú posztóüzemére korlátozódott. Ezt látjuk a luxusszámba menő üvegipar terén is, úgyszintén a 48 kardcsiszár, üstkészitő és ónedény-iparban.

A munkamegosztás fejlődésével a mézeskalácsosok, szita- és rostakészítők, szappanosok, esztergályosok kiváltak a parasztiparból. Szegeden bizonyos iparágakat kezdetben csak németek űztek, pl. német-szabó, cipőkészítő, kesztyűs stb. Debrecenben „német-művesség” mutatóban sem volt. Egy-egy debreceni mesterségen belül viszont nagyfokú munkamegosztást lácunk. Pl. a pékiparban: kenyér-, kalács-, bélés-, máié-, mézeskalács-, csörögesütő. A szabad királyi városok lakosságának a XV—XVI. században kb. 20...25%-a volt iparűző. Ezek kézművesipart folytattak céhes keretek között. A céhek a XVI—XVII. századtól már a gazdagabb családok érdekeit védték. A mesterek igyekeztek családjuknak monopolizálni a mesterséget.

A hazai iparnak a XV. század végén erős versenytársa támad. A nyugati textiláruval behozott egyéb cikkekkel (finom szövetek, kárpitok, szőnyegek, ötvösáruk) stb. a hazai kézművesek készítményei nem tudták felvenni a versenyt. A fejlettebb ipar összes cikkei külföldről jönnek be. Pl. ugyanolyan minőségű posztó, ami Selmecen 40 dénár, küKöldi áruban 28-at tesz ki. A hazai iparosok a nyersanyaghoz drágábban jutottak, s munkamódszerük, termelési technikájuk is fejletlenebb volt. Ehhez járult, hogy amíg a nyugati városok iparosainak a termelési költsége csökkent, Magyarországon emelkedett.

Az ipari fejlődés vizsgálatát nem lehet csupán az ipari, illetve szabad királyi városokra korlátozni. Bácskai Vera kutatásai rámutatnak, hogy a XV. század végén az oppidumok (mezővárosok) lakóinak mintegy 1 /5-e iparűző volt. Ennek következtében mint az iparoselemek gyűjtőhelyei, hatást gyakorolnak a környező falvak iparosaira. Az iparosok számarányát tekintve alig maradnak el a civitásoktól (kir. városok). Fejlettség tekintetében azonban nem ez a