Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
V. Városképek és városalaprajzok
160 lusok másolásával készült a Milleneumi Emlékmű. A szecesszió a XIX. század végén kialakult stílusirányzat. Ebben a stílusban épült az Iparművészeti Múzeum. Nem hagyható figyelmen kívül az a korszerű törekvés, amely a jelen század legelső évtizedeiben egyes élenjáró magyar építészek kezdeményezése volt. László József szerint ez az architektúra az egész világ figyelmét magára vonta. Nem túlzás az az állítás, hogy a német Gropius „Bauhaus” elképzelései, sőt Courbussier ultramodern városrendezéseinek is a Lajta Béla, Málnai Béla, Kós Károly és Györgyi Dénes törekvései adhattak impulzust. Céljuk az volt, hogy megszüntessék az ál-architektúrát, az értelem nélküli és fölösleges díszítőelemek alkalmazását az építészetben, ami nemcsak Budapesten, hanem külföldön is, így pl. Bécsben, Milánóban stb. nagyon elharapózott. A csurgó maltergerendák és minden szerep nélküli oszlopok, konzolok stb. mint tisztán költséges díszítőelemek alkalmazása felesleges. A pesti paloták balkonjait, különösen, ha azok a kapubejárat felett vannak, díszes Atlasokkal, Kariathidákkal stb. támasztják alá, holott ezek nem tartják az erkélyeket, csak funkció nélküli díszek. Pl. a pesti Egyetem központi épületén a középső nyílást két pár díszes korinthusi oszlop tartja, amelyeket csak a homlokzat elkészülte után állítottak a helyükre. Tehát nincs semmi szerkezeti (teherviselő) szerepük. Napjaink korszerű architektúráját új szellem jellemzi. Ez a felfogás elhagyja a költséges és felesleges díszeket és azokat a gondolatokat igyekszik megvalósítani, amelyek a nemes anyagok használatát, a külső homlokzaton is kifejezésre jutó, a modern alaprajzok kialakítását tűzik ki célul. Azok az új városrészek, lakónegyedek stb., amelyek nemcsak fővárosunkban és új szocialista városainkban, hanem hazánk valamennyi városában szemünk előtt épülnek, ezeknek a korszerű gondolatoknak adnak kifejezést és alakítják át városaink mai megjelenését. 7. HELYRAJZI TAGOLÓDÁS VÁROSRENDEZÉS A magyar város hosszú, természetes fejlődés útján jutott el mai külsőjéhez. E fejlődés egyes állomásai a város helyrajzi tagolódásában, utcarendszerében, városrészeiben, kerületi beosztásában is felismerhetők. A legtöbb város, főleg a nagyobb városok, különálló részekből és önálló közigazgatási egységekből alakultak zárt településekké. Különösen jól érzékeltetik ezt a folyó által elválasztott, egykor különálló városrészek. A folyónak, mint helyzeti energiaforrásnak, fontos szerepe volt a városkép kialakításában. Nincs olyan városi funkció, területi, gazdasági, igazgatási, egészségügyi, kulturális vagy egyéb, amely ne volna a folyóval valamilyen összefüggésben. Minden városnak a folyóhoz való viszonya a városfejlődési kutatásnak egy külön fejezetét alkothatja. Gondoljunk pL a főváros és a Duna, Szeged és a Tisza, Makó és a Maros, vagy a többi folyónak a közelében vagy a két partján fekvő településsel való szoros kapcsolatára. A várossá növekvő település felszívta a szétszórt kisebb egységeket és növekedése során a közeli falvakat is magába olvasztotta. Más szóval a város megérkezett a faluhoz és a falu várossá lett. Erre a folyamatra emlékeztetnek a városalaprajzokon kívül a beolvadt községek és különálló részek helynevei is. így pl. beolvadt község vagy határrész nevét őrzi: az egri Almagyar utca, a váradi Velence utca, a soproni Kovácsi utca, a székelyudvarhelyi Szent Imre utca, a gyulai és a makói Szent Lőrinc utca, a nagykőrösi Encsi utca, a nyitrai Pár utca, és
