Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

V. Városképek és városalaprajzok

5. A REFORMKOR

ÉS A POLGÁRI ÁTALAKULÁS

KORÁNAK VÁROSKÉPE

A XVIII. században felhalmozódó városalkotó erők érvényesülése a XIX. században következik be. Ez a magyar városias fejlődés virágkora. Ekkor sikerült részben áthidalni azt a nagy távolságot, amellyel a magyar város a török hódoltság következtében az európai fejlődésben lemaradt. E korszakban a felhalmozódó városalakító erők, a technika vívmányai és azok sorában különösen a vasút döntően folyik be a városfejlődésbe. A városiasodás mértéke azonban nem mindenütt egyforma. A helyzeti előnyök biztosította nagyfokú fellendülés mellett vannak álombamerült városok is. Ez utóbbiak közé sorolhatjuk Erdély, Szepesség és a bányavidék azon városait, amelyek helyzeti előny és csekély iparforgalom hiányában csupán valamilyen közintézménnyel megajándékozva tengették városi életüket, de szerkezetükben és terjedelmükben alig változtak.

A meginduló virágzás során sokrétű és változatos lesz a XIX. század városképe. A régies városmag köré ipartelepek, raktárak, közintézmények és új lakónegyedek csatlakoznak. Az új idők behatolnak tarka üzletsorok, modern épületek és közművek formájában a város magjába. A még meglevő erődművek nem tudnak ellenállani az új időknek. Folytatódik azoknak lebontása, ami lehetővé teszi a városrendezést, új utcahálózat alakítását és zöldövezetnek, új temetőknek, sétatereknek, köztereknek, parkoknak kiépítését.

Az alföldi óriásfalu szívében most születik meg az igazi város. A kibontakozó gazdasági erők már elbírják a városi szerkezetet. Az őstermelő lakosság egy része kihúzódik a határra, és így az igazi nem őstermelő város egy-egy óriásfalu központjában alakul ki. Ez a folyamat

megy végbe az újonnan alakult, folytonossággal nem bíró óriásfalvakban is. Szerkezete mindannyiuknak ugyanaz. Az óriásfalvak többsége három különböző jellegű településre bomlik: kifelé terjeszkedő városias magra, az azt szorosan burkoló, belülről szorított és csak ritkán terjeszkedő falusias övre, és ez utóbbinak bomlása révén növekvő, szétszórt tanyavilágra. A városias mag igazi város, mind népének összetételét, mind külső képét tekintve. Mérete azonban különböző. A legnagyobb városias magok Szegedé és Debrecené, amely utóbbi zárt településének területéről már csaknem teljesen kiszorult az őstermelő lakosság a városból a tanyákra. Vannak azonban óriásfalvak igen kis városias maggal. A XIX. században keletkezett városmag utcáival párhuzamos hossztengelyű földszintes házak zárt sorai kifelé a fél-agrár övben felbomlanak. Az ezt követő falusias övezet parasztházai elfoglalták az egykori ólaskertek helyét is. Ha a városias mag kicsi, akkor annak csupán a legbelsejében bukkan fel néhány elszigetelt emeletes ház, és egyszerűbb üzletek rövidke sora. A legnagyobb városmagok tagoltabbak; összefüggő emeletesházak és zárt üzletsorok I eg bel ü I. Az egykori belső legelő övét pedig jobbára iparostelepek és nagyhelyigényű közintézmények töltik ki. Új városrészek a kertek hézagain is keletkeztek, ami már az iparforgalmi fejlődés jele. (Mendöl Tibor: Alföldi városaink morfológiája, Debrecen, 1936.)

Az Alföldi városiasodásnak három jellemző vonása van: a városképző erők aránylag csekély mérete; a vasúthálózat nagy szerepe a városiasodás helyeinek kijelölésében. Végül, hogy a város, mint közület, ma is merev keretei között tartja a három idegen jellegű települést: a várost, a vele összenőtt falut és a szétszórt tanyavilágot.

A Dunántúlon a városképző erők nagyobbak, mint az Alföldön, de a belső csereforgalom ré-