Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

I. Városaink kialakulása és fejlődése

gári osztály két alapvető összetevőjének (cives et hospites) megelőző múltja és társadalmi jellege. A fő- és köznemesség, valamint az egyház különböző magatartása a XIV—XV. században a városfejlődéssel szemben. A központi hatalom és a feudális széttagolódás erőinek hatása a városfejlődésre. A város magatartása a manufakturális fejlődéssel szemben. A tőkés iparfejlődés és urbanizáció általános összefüggése és annak speciális magyar problematikája stb.

Figyelembe veendő, hogy a várostörténeti vizsgálatnál nem lehet általában „a városról” beszélni, hanem a különböző jellegű és típusú városokról. A típusonkénti csoportosítás alapjául szolgálhatnak: a tájegység, településforma, jogi összetartozás, etnikai jelleg, belső struktúra stb. A várostípust lényegében meghatározó csoportosítások alapjai a város funkciója és gazdasági-társadalmi szerkezete felől közelíthetők meg. A városok típusok szerinti megoszlása a a korok szerint változik, mert a funkciók átalakulnak, új szerepkörök lépnek előtérbe, mások háttérbe szorulnak. Nem téveszthető szem elől az sem, hogy városainknak az országos történettel való összefüggésén kívül van saját külön történetük is. Ennélfogva korszakbeosztásuk nem mindig azonosítható az országos történetével.

A városalakulás kezdetei a X. század végéig nyúlnak vissza. Az első központok a mozgó táborból egy-egy rév mellett hosszabb-rövidebb ideig rögződő fejedelmi udvarhelyek voltak. A királyság szervezésekor került sor a törzsfői és nemzetségfői várak kisajátítására, és a központosított várszervezet kiépítésére. A távolsági kereskedelem főútjainál épült fejedelmi, illetve királyi székhelyek: Esztergom, Fehérvár, Buda már városszerű települések voltak. Ilyennek tekinthetők a püspökségi székhelyek: Esz- 12 tergom, Veszprém, Pécs, Győr, Vác, Eger, Kalocsa, Csanád, Várad, Gyulafehérvár. A királyi várbirtok, (megyeszervezet) központjaként épültek fel az ispáni várak, köztük a felsorolt püspöki székhelyeken kívül: Komárom, Nógrád, Moson, Sopron, Vasvár, Tolna, Békés, Csongrád, Szolnok stb. Az alattuk keletkezett „váras helyek”, suburbiumok váltak egy-egy vidék árucserehelyévé és a városfejlődés elindítóivá. A püspöki és ispáni székhelyek nem nagy kiterjedésű várszerű települések voltak. Központjukban a püspök vagy ispán székházával, amely körül a várőrző és kiszolgáló személyzet házai foglaltak helyet. Az egykori forrásokban használt „civitas” elnevezésük várat és nem várost jelentett. Lakóikat, illetve a szolgálatukra rendelt népet, ha nem is lakott benn, „civis”-nek, azaz „várbelinek" nevezték. E várszerű települések jelentős része a középkorban várossá fejlődött. Nagyobb népességtömörülést azonban nem vonzottak magukhoz, mert a természeti gazdálkodás viszonyai között ennek még nem voltak meg a feltételei.

A fokozatosan kifejlődött (ősi) városok mellett külön típust alkotnak az 1150—1350 közti időben jobbára külföldi hospesekkel benépesített, ún. kolonizált (telepített) városok. A tatárjárás után hazai hospesek betelepítésével létrejött város a mezőváros.

A felszabadulás után Mályusz Elemér jelölte meg a városfejlődés kezdeti szakasza kutatásának feladatait „A mezővárosi fejlődés” című tanulmányában. Széles körű forrásanyag alapján mutat rá, hogy városfejlődésünk kezdetei a mezővároshoz vezetnek. A termelékenység emelkedését és a terményfelesleg piacra jutását nyomon követi a társadalmi és területi munkamegosztás. A mezőgazdaság és ipar különválnak. A paraszti foglalkozásúak a faluban maradnak, a kézművességhez értők pedig a vásárhelyek felé veszik útjukat. Ez a mezővárosi fejlődés kezdete.