Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
V. Városképek és városalaprajzok
3. A TELEPÜLÉSI REND BOMLÁSA A hosszú török hódoltság alatt amint láttuk, kevés helyen maradt meg a középkori városkép. De nemcsak pusztított a török, hanem épített is. Az általa tartósan birtokba vett várvárosokat magához formálta, és közvetve hozzájárult új, kényszerű települések keletkezéséhez. A tipikusan török hódoltságkori városképek sorában a parasztvárosról, a hajdúvárosról és a török megszállás folytán keleti színekhez jutó palánkvárosról kell megemlékezni. A falukülsejű, nagy lélekszámú, megyényi határú alföldi parasztváros a pusztuló falvak halálából született meg. A török adórendszer miatt sokat szenvedő falvak lakossága szívesen költözött olyan helyekre, amelyek közvetlenül a török kincstárnak adózva, annak részéről oltalomban részesültek. Az elfutott falu határával együtt beolvadt a hajlékot adó városba, és annak lakosságát aránytalanul felduzzasztottá. E népmozgalom következtében azonban nem keletkeztek a szó szoros értelmében vett várostelepülések. A hódoltsági terület belsejében alakult parasztvárosoknak sem városképe, sem lakosságának foglalkozása nem emlékeztet az igazi városra. A lakosság szűk belterületen zsúfolódott össze, amelyet köröskörül kertek, gazdasági épületek, istállók, ólak öveztek. A határnak csak kis része szolgált gabonatermelésre, a többi legelő és puszta lett. E városok településformáját lakosságának őstermelő foglalkozása szabta meg. A belterület a főtér és templom körül zsúfolt volt, a kifelé vezető utcák azonban kiszélesedtek. E városokban török helyőrség nem tartózkodott, ezért várszerű erődítésük, katonai épületeik nem voltak. A földhányás, palánk, kerítés, vagy latorkert elegendő volt a biztonság fenntartására, amit a város lakói láttak el. A városok határa az elpusztult és beolvadt 1 26 községek határával együtt hatalmasan megnövekedett, és magán hordta a török hódoltság után kialakuló tanyarendszer csíráit. Ezek a városok a törökhöz való kényszerű alkalmazkodás fejében viszonylagos nyugalmat és jólétet élveztek. A legszámottevőbb alföldi parasztvárosok: Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Halas, Jászberény, Mezőtúr, Makó, Hódmezővásárhely stb. Kecskemét 37 községet szívott fel 302 000 holdat kitevő határába, amelyből 130 000 holdat a kun puszták alkottak. A többiek is csak kiterjedésben különböztek tőle. Mindegyiket jellemzi az aránylag sűrűn beépített kis belterület, a nagy határ és a lakosság mezőgazdasági foglalkozása. Még az aránylag kisebb kiterjedésű Makó is 15 község határát szívta magába, Halas határába 7 falu olvadt bele. E parasztvárosok igazi városkülső nélkül való faluvárosok voltak. Kiemelkedő épületük a város belsejében a többé-kevésbé megerősített templom, sok esetben azonban egyéb pusztulás után az is vályogból készült, és zsindellyel volt fedve. A parasztvárosok utcahálózata rendszertelen, inkább csak házcsoportok, mint kialakult utcahálózatuk volt. Piacuk helyét és formáját a vízi és szárazföldi forgalom útján az átkelőhelyek és útkereszteződések szabták meg. Házaik vályogból, sárból készültek. Megfelelő tűzrendészed szervek híján védtelenül ki voltak szolgáltatva a sűrűn megismétlődő tűzvészeknek. Településformájuk a síkvidéki úti- vagy halmazfalu. A török hódoltság alatt városképük alig fejlődött, de gazdasági erejük kétségtelen volt. Az önellátás határain túlmenőleg a továbbfejlődés lehetőségeit magában hordta. Ha lakosságuk mezőgazdasági foglalkozás folytán és erődművek hiányában nélkülözték is a városkülsőt, megvoltak ennek az előnyei is. Védtelenségük a felszabadító hadjáratok során megóvta e parasztvárosokat a pusztulástól és felhalmozott népi és gazdasági erő-
