Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
Nagyobb esély a túlélésre
TALÁLMÁNYOK ENCIKLOPEDIAJA vázaiban, és a mai mérnökök elismerik, hogy erejének, merevségének és viszonylag kis súlyának együttesénél jobbat egyelőre ők sem tudnának kitalálni. A szövődé építésénél egy másik jelentős újítást is alkalmaztak. Ez az épület már hétszintes volt, s megnyitotta az utat a még magasabb fémszerkezetes építmények előtt. Anglia erősen iparosodott északi részén megkezdődött a magasépületek kora. A XIX. század elején mások is voltak, akik - bár nem rendelkeztek építészeti szakképzettséggel, mégis - sokkal járultak hozzá e tudomány fejlődéséhez. Robert Stevens amerikai vasútépítő például kidolgozott egy módszert a vasúti sínek hengereléssel történő gyártására, amit később az épületgerendák készítéséhez is átvettek. Egy manchesteri mérnök és hajóépítő, William Fairbairn pedig olyan épületeket tervezett, ahol a szinteket a tartógerendák közé helyezett vékony vaslemezekre öntött betonréteg választotta el egymástól. Ezzel hatékony tűzvédelmet biztosított az effajta épületekben addig használt téglaboltozatok nélkül is. Mindkét újítás az 1840-es években kezdett elterjedni. Előre gyártott elemek Az eddig említett épületek mindegyikének kőből vagy téglából emelt külső falai voltak, amelyek gyakran elegáns homlokzatokat alkottak, s kivették a részüket a szintek és tetők megtartásának feladatából is. A fejlődés következő lépésében a fémvázat egészen az épület külső pereméig vitték, hogy az összes terhet az viselje. A külső falakat ezután már viszonylag könnyű töltőanyagokból, például fém- vagy üveglapokból - is elkészíthették. Ez az ötlet Amerikából származott, s terjesztésében úttörő szerepet vállalt egy James Bogardus nevű építési vállalkozó. John Wilkinsonhoz, a XVIII. század nagy vasműveséhez hasonlóan Bogardus is rendíthetetlenül hitt az „új” anyagban. Wilkinson esetében ez azt jelentette, hogy ő a szerszámoktól a koporsókig mindent vasból akart csinálni. Bogardus másként gondolkozott, ő „csak” vasszerkezetes épületeket tervezett - a legkülönfélébbeket, az egyszerű házaktól kezdve, 62 az üzemeken és gyárakon át egészen az 1853-as New York-i Világkiállításra szánt hatalmas toronyig és amfiteátrumig. Nem minden tervéből lett épület, de azok közt, amelyek megvalósultak, Bogardus elég soknál hasznosította a XIX. század ipari fejlődésének egy másik eredményét, a tömeggyártást. Azáltal, hogy azonos méretű és azonos tervek szerint készült elemeket gyártott, az USA bármely pontján képes volt azonos épületeket felhúzni: csak az emeletek száma és az oszlopközök nagysága változott a megrendelő igényeitől és pénztárcájának vastagságától, valamint a rendelkezésre álló helytől függően. Bogardus példáját hamarosan más amerikai építészek is követték: a XIX. század második felében már szinte minden nagyobb városban voltak olyan műhelyek, gyárak vagy raktárak, amelyek ezzel a módszerrel készültek. Az efféle épületeknek rendszerint magas, szabályos homlokzata volt, amelyet öntöttvas oszlopokból és gerendákból álló rácsszerkezetek, és az azok nyílásait kitöltő üvegvagy fémlapok alkottak. A szintekre belül a nagyméretű, válaszfalak nélküli, de szabályos közönként oszlopokkal tarkított terek voltak a jellemzőek. Út a csúcsra Bogardus az elsők között ismerte fel, hogy a magas épületekben szükség van valamiféle mechanikus szerkezetre, amellyel az embereket a felső szintekre lehet juttatni. A New York-i Világkiállításra tervezett, de meg nem valósított építményében gőzhajtású felvonó húzta volna fel a látogatókat a magas toronyba. No, persze a gyárakban már régóta használtak mechanikus teherlifteket, ám ezeket nem tartották elég biztonságosnak a személyszállításra - ha a kötél elszakadt, az utasok egyenesen az akna fenekéig zuhantak volna, s még örülhettek volna, ha súlyos sérülésekkel megússzák. E téren az áttörés nem Bogardus, hanem Elisha Graves Otis nevéhez fűződik, aki „biztonsági felvonóját” először 1853-ban, a New York-i Világkiállításon mutatta be. A szerkezet biztonságosságát meggyőző módon igazolta: beszállt a felvonóba, majd amikor az emelkedni kezdett, utasítást adott, hogy vágják el a kötelet. A fülkét szinte azonnal megállította az akna gerendáihoz kapcsolódó reteszmű. „Tökéletesen biztonságos, uraim!” - mondta Otis, akinek ez a szólása bevonult a technika történetébe, s egyben jó néhány megrendelést is szerzett a feltaláló számára. Felvonók Elisha Graves Otis, a tapasztalt szerelő már sok olyan gyárban dolgozott, ahol teherfelvonókat használtak a termékek emelésére. Ezek a szerkezetek hírhedten megbízhatatlanok voltak. Az ellensúly általában eg)’ kenderkötél végén függött, amely nyomasztóan gyakran elszakadt. Otis ezért kitalált egy egyszerű biztonsági berendezést. Kilincsművet szerelt a lifiakna függőleges gerendáira. Ha baleset történt, egy rugós szerkezet kétoldalt rögzítőékeket pattintott ki, amelyek megakadtak a kilincsmű fogaiban, és a felvonó szinte azonnal megállt. Ez volt az alapja Otis első „ biztonsági személyfeli >onójá ”-nak is, amelyet a New York-i Világkiállításon mutatott be 1853-ban. Az ötlet kedvező fogadtatásra talált, s a motorok és a meghajtó rendszer terén alkalmazott újításoknak köszönhetően Otis felvonói még népszerűbbé váltak. Az Otis cég nem riadt vissza az újabb kihívásoktól sem, például kidolgozták annak a módját, hogyan haladhatnak felvonók ívelt pályán az Eiffel-torony lábaiban. Otis munkája nélkül elképzelhetetlenek lettek volna a XX. század felhőkarcolói is. Fémből készült I-gerenda
