Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
Nagyobb esély a túlélésre
BOLTÍVEK ÉS KUPOLÁK Az építészek képzeletének szárnyalása eredményeként született meg a támpillér, amely új megoldásokat tett lehetővé A könyvünkben eddig tárgyalt építészeti módszerek tágabb értelemben csupán kétféle szerkezet - falak vagy vázak - készítésére alkalmasak. A falazott épületben a szilárd fal a fő teherhordó elem, s az tartja meg a tetőt is. A vázszerkezetes épületben ezt a szerepet függőleges és vízszintes rudak veszik át, amelyek közeit terhet nem hordozó falakkal, ablakokkal vagy válaszfalakkal töthetik ki. A falazott épületre jó példa a Földközi-tenger környékén gy akori sartéglaház, amelynek négyszögletes falai lapos tetőt tartanak. A vázszerkezetek egyik legjobb példája az Észak-Európában gyakori favázas ház, ahol a súlyt faszerkezet hordozza, s a gerendák közti teret sárral tapasztott vesszőfallal töltik ki. Manapság is vannak példák mindkét típusra. A hagyományos téglaházak többsége falazott épület, míg a magasabb házak, például felhőkarcolók java része vázszerkezetes. Ez a két építészeti módszer eltérő, de egy mással rokon módokon oldotta meg a tető kérdését. A mediterrán sártéglaház tetejét gy akran a falak tetején kialakított lapos kerethez erősítették. Az észak-európai favázas ház esetében viszont sokszor meg sem lehetett egymástól különböztetni a falat és a tetőt, mivel az egész ház egy fordított V betűre emlékeztető vázszerkezetre épült. A tetőt tehát mindkét említett épülettípusnál valamiféle váz tartja. Az első önhordó tetők Az épületek fedésére azonban van egy másik megoldás is, amely elsősorban olyankor alkalmazható, ha kőből vagy téglából építkeznek. Ezt a módszert gyámkövezésnek nevezik. Ha az építész a külső falazat legfelső sorának elérése után a fal síkjához képest egy kicsit befelé egy újabb kősort rak le, és ugyanezt a műveletet hasonló eltolásokkal a további soroknál is megismétli, a sorok előbb-utóbb középen összeérnek, s létrejön egy lejtős tető. Ha az átfedések nem túl nagyok, és az áthidalandó nyílás sem túl széles a kövek súlyához képest, az ilyen gyámköves tető erős és tartós lesz. Négyszögletes épület esetén ezzel a módszerrel kezdetleges boltozat, kör alakú épületnél egyszerű kupola készíthető. 54 Tudjuk, hogy ilyen jellegű tetőket már nagyon régi, primitív kultúrákban is készítettek. Ahol a vázkeretes tetőkhöz szükséges faanyag ritka volt, ott nem is nagyon volt más lehetőség. Ezek az épületek voltak az ember korai történetének „Átreusz Kincstára”, Mükéné említést érdemelnek a Ciprus szigetén talált kupolás „méhkas-házak”, amelyek több mint 5000 éve épültek. Az ott találttal megegyező módszereket használtak a mükénéiek, ennek a korai, Kr.e. 1300 körül virágkorát élő görög kultúrának a képviselői is. A mükénéiek máig fennmaradt leghíresebb építményei közé tartoznak a föld alatti kupolás sírok, amelyek közül talán az „Átreusz Kincstáráét ismerik a legtöbben. Ez az építmény egy gyámköves eljárással készült hatalmas - 14,6 m átmérőjű, és csaknem ugyanekkora belmagasságú - csúcsos kupola. Harmincnégy sor kőből rakták fel, s minden egyes követ a kupola formájának megfelelően íves belsejűre, a szomszédaihoz tökéletesen illeszkedőre faragtak. A kupola csúcsán egyetlen zárókő van. Az építményt földhalom borítja, így kívülről nem látni, belülről viszont lenyűgöző látványt nyújt. A rómaiak találmánya A mükénéi sírokhoz hasonló építmények jól példázzák, mennyire bonyolult szerkezeteket lehetett létrehozni a gyámköves módszerrel. Az önhordó tetők fejlődésének következő nagy lépéséig aztán több mint ezer év telt el; ez a rómaiak nevéhez fűződik. Építészeti hagyományaikat ők nem a mükénéiektől, hanem a Kr.e. V. századi klasszikus görög kultúrától örökölték. Ezek a görögök voltak azok, akik elkezdtek hatalmas középületeket építeni, köztük a híres templomokat, mint amilyen az athéni Parthenon. Ezek az épületek egyszerű oszlopos szerkezetűek voltak - minél szélesebb volt az épület, annál több oszlopsort kellett alkalmazni körben, hogy megtartsák a tetőt hordozó vízszintes fagerendákat. A római építészetnek azonban volt egy másik forrása is, amely részben az Itáliában előttük élt etruszkok építészetéből táplálkozott. Az etruszkok gyakran használtak kőből rakott boltíveket, amit a rómaiak is átvettek tőlük. Ezzel olyan remek hidakat tudtak építeni, amilyen például a római Pons Fabricius. A boltív és a római beton egyesítésével pedig az önhordó tetők készítésében is új utakra léptek. Egy téglalap alakú teremben, amelynek mindkét végében volt egy-egy boltív, szinte magától adódott az egyszerű, félhenger alakéi dongaboltozat kialakítása. Az erős római beton alkalmazásával az efféle boltozatok elkészítése szinte gyerekjáték volt. Nem kellett mást tenni, mint felépíteni a falakat és a boltíveket, elkészíteni a boltozat formájának megfelelő alakéi fa öntőformát (a boltozatzsaluzást), és abba beleönteni a betont. Amikor a keverék megkötött, eltávolították a zsaluzatot, s már készen is volt a boltozat. Olyan tető volt ez, amelyet gyorsan és könynyen, szakképzett munkaerő nélkül is el lehetett készíteni. A dongaboltozatot egyszerű volt különböző alakú és méretű épületekre alkalmi római Pantheont Hadriánusz császár építtette újjá Kr.u. 110-ben. A mennyezet kazettás kialakítása könnyebbé és szebbé teszi a szerkezetet.
