Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)
Zsugorodó világunk
AZ IRÁNYTŰ A hosszú utakat lehetővé tevő iránymutató eszközök rendkívül fontos szerepet játszottak a tudás kultúrák közti terjedésében A mágneses iránytű a tájékozódás egyik legfontosabb segédeszköze; ma már nehéz lenne elképzelni a tájékozódást nélküle. Nyugaton ez az eszköz csak a XII. század végén jelent meg, és még vagy száz évig tartott, amíg szélesebb körben is elterjedt. Működése a Föld mágneses terének köszönhető, amely hasonló a közönséges rúdmágnesek áltál gerjesztett mágneses térhez; bolygónk mágneses pólusai közel vannak az Északi-, illetve a Deli-sarkhoz. Az Északisarkhoz közel fekvő mágneses pólus az iránytű „északi pólusát” vonzza, ezért az iránytű mindig észak felé mutat (legalábbis nagyjából, mivel a Föld mágneses és földrajzi pólusai azért nem esnek pontosan egybe). Egy es jelek arra utalnak, hogy több helyen is korán felismertek a természetes mágnesvasérc tulajdonságait. Az egy ik ilyun lehetséges terület az ókori Egy iptom. Elképzelhető, hogy a mai Mexikó területén élt olmékoknak már Kr.e 1000 körül is voltak iránytűik. Az iránytű létére utaló első cáfolhatatlan bizonyítékok viszont Kínából származnak. Keleti származás Az iránytű legkorábbi máig fennmaradt említése a Kr.e. IV. században in „Az Ördögvölgy7 Mesterének Könyve” című műben található, amelynek talán egy Szu Csin nevű filozófus volt a szerzője. A könyvben ez áll: „Amikor Cseng emberei elindulnak jadekövet gyűjteni, délremutatót visznek magukkal, nehogy7 eltévedjenek”. A szövegben az a legérdekesebb, hogy7 az iránytűt ekkor már mindennapos eszközként használták a tájékozódásban. A valamivel később íródott „Han Fei Mester Könyve” szerzője is megemlíti az iránytű használatát. Az pedig könnyen lehetséges, hogy a mágnesvasérc iránymutató képességét már jóval ezen írásos beszámolók készülte előtt is ismerték. Valószínű, hogy7 mégsem az utazók voltak az elsők, akik Kínában iránytűt használtak. Ebben az országban a geomancia - az épületek és városok a Földdel és a természetes erőkkel összhangban való építésének tudománya - ősi múltra tekinthet vissza. Mielőtt belekezdtek volna egy ház építésébe, általában kikérték egy7 geomanciával foglalkozó tudós véleményét, akinek számára az iránytű nélkülözhetetlen eszközzé vált az irányok megállapításában. Az első kínai iránytűk mutatóinak kanál alakja is ezt a „mágikus” alkalmazást tükrözi, ugyanis a kanál a Nagy7 Medve csillagképet szimbolizálja, így a mutató az irányok mellett az asztrológiát is eszünkbe juttatja. Kínai hajósiránytű Nem tudjuk, mikor kezdték el az iránytűt a hajók fedélzetén használni. A Kr.u. XII. század elején (amikor az iránytű még el sem jutott Európába) több kínai szövegben is megemlítették ennek az eszköznek a tengerészeti alkalmazását. Ekkorra azt is felismerték, hogy7 a vas és az acél is mágnesessé tehető, ha egy mágnesvasércdarabhoz dörzsölik, ezért lemondtak a kanál alakú mutatókról, s helyettük gyakran vízzel teli edényben lebegő mágnesezett tűket használtak. Nyugati alkalmazás Az iránytű híre valószínűleg a XII. század második felében jutott el nyugatra. Számos, más kínai találmánynyal ellentétben ennek az eszköznek a terjedésében nem játszott szerepet az iszlám világ, mivel első ottani említései valamivel későbbi keletűek a korai európai leírásoknál. Európában először 1187-ben említette meg az iránytűt Alexander Neckham angol író. Ezt követte a francia tudós, Pierre de Maricourt 1269-ben írott műve, a De Magnete, amely részletesen ismerteti az iránytűt és a mágnesesség jelenségét. A lebegő tűs kivitelt ekkorra már kiszorította az a változat, amely nél a mágnesezett tű üveglappal fedett tokban, vékony csapon forog. Az égtájakat a tok alján elhelyezett papíron is bejelölték, így7 a szerkezetről könnyen leolvashatták az irányokat. Ekkoriban fejlesztették ki Európában a homokórát, amelynek segítségével képesek voltak egyenlő hosszúságú időtartamokat kimérni. így7 megítélve a hajó sebességét, viszonylag megfelelő becslést kaphattak a felszínen megtett útra vonatkozóan is. Az iránytűnek és a homokórának köszönhetően hamarosan pontosabb térképek készültek, s amikor a másik két eszközzel együtt ezeket is használni kezdték, a tengerészek végre a Nap és a csillagok nélkül is megállapíthatták helyzetüket a tengeren. E változások eredményeként az emberek az év olyan időszakaiban, olyan időjárási körülmények között is tengerre szánhattak, amelyeket korábban a hajózásra alkalmatlannak tartottak volna. Emellett a térképek is sokkal jobbak lettek. A tájékozódásnak ez a forradalma egyrészt biztonságosabbá tette a hajózást, másrészt fellendítette a kereskedelmet: életeket mentett és vagyonokat szerzett. Iránytűk és térképek Az első kínai iránytű, amit ismerünk, mágnesvasércből formált, kanál alakú mutatóból állt, amelyet bronzlapra helyeztek. A tű hegybe mindig dél felé mutatott. Később jelent csak meg a hagyományos nyugati iránytű a csapon forgó mutatóval. Ez az eszköz teljeseti megváltoztatta a tengeri hajózást, és más, fontos fejleményeket is előidézett a tájékozódásban. Az iránytű tengeren való használatának köszönhető például a térképek javulása. A Portolanitérképeket, amelyeken a fontosabb kikötőkből kiinduló csillag alakú vonalak jelzik az égtájakat, a XIII. században kezdték el rajzolni, s hamarosan a Földközi-tenger egész partvidékét feltérképezték. 156
