Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Bevezetés
BEVEZETES A technikai tudományoknak minden képzeletet felülmúló gyors előrehaladása az emberek nagy számát olyan következtetésre indítja, hogy a technikai tudományok fejlesztésében lássa az emberi fejlődés egyedüli lehetőségét, amelyért élni és dolgozni kell és érdemes. Az ilyen felfogású emberek az esetek túlnyomó többségében nem fogékonyak a többi tudományág, legkevésbé a múlt kutatásával foglalkozó tudományágak iránt. Az emberek másik csoportja éppen ellenkező módon vélekedik a technikai tudományok fejlődésének kérdéséről. Elege van belőle, azt látja, hogy a fejlődés hajszolása semmivel sem viszi közelebb az embert a boldogabb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb élethez, ellenkezőleg, rettegést hoz a hosszú öregségtől, a túlnépesedéstől, a nukleáris háborútól. Az emberek józan többsége a fenti két szélsőséggel szemben a technikai tudományok fejlődésében is megtalálja az élet szépségét és azt igyekszik a maga javára fordítani. Nem fél elfogadni azt, amit a technika nyújt, de nem is ruház kizárólagossági jogot a technikai fejlődésre. Szereti és szívesen veszi az újat, de méltatja és megbecsüli a régit, amelyből az új született. Nekik íródott ez a könyv. Minden építmény, technikai alkotás alá van vetve az élet által diktált fejlődésnek. Az építmény megszületik, teljesíti hivatását, amelyért létrehozták, azután eljár felette az idő, elöregszik és egy ideig megmarad, majd elpusztul. Hogy mikor pusztul el, meddig és hogyan marad meg, különösen a hosszabb időre szánt építmény, az jórészt véletleneken múlik. A pusztulást okozhatja az idő, a bontócsákány, az ágyúgolyó . . . mindegy, előbbutóbb elpusztul, hiszen minden véges, csak az idő végtelen. A hidak sokkal jobban ki vannak téve a pusztulás veszélyének, mint az ember többi építményei. Hogy miért? Elsősorban azért, mert a természet erői két oldalról támadják: felülről az eső és a szél, alulról az árvíz. A víz támadása különösen veszélyes. Ha a híd megéri a száz évet, ez a vízfolyás életében is már jelentékeny idő, amely elég arra, hogy a híd környékén, vagy akár az egész vízfolyás mentén a meder kimélyüljön vagy feliszapolódjék, és ilyenkor elég egy magas vízállás ahhoz, hogy a hidat elmossa, tönkretegye. Sok szép hidunkat érte ez a sors az elmúlt századok folyamán. De maga az ember is jobban pusztítja a hidat, mint a többi építményt. A háborúban a hídnak nagy a jelentősége, egy híd birtoklása hatalmas területek fölötti uralmat jelenthet, mozgási lehetőséget, ütőképességet, csatanyerést, menekülést, életet, mindent. Nem csoda tehát, hogyha a hadvezér löveti a hidat, ha az ellenségé, és megsemmisíti a hidat, ha a területet át kell adnia az ellenségnek. Magyarország éppen elég gyakran volt hadszíntér ahhoz, hogy fehér hollónak nevezhessünk minden hidat, amely régebbi, mint 200 éves. De nemcsak az ágyúgolyó, hanem a bontócsákány is megteszi a magáét. Egészen a legközelebbi múlt időkig az építményeket, köztük a hidakat, építészettörténeti szempontból nem is értékelték, mert nem ismerték fel a 3
